A halott ott feküdt a hullaház egyik asztalán, s legalább olyan mély közönnyel bámult a világra, amilyen mértékű közönnyel a világ nem vett róla tudomást még az életében.
Tehát ott feküdt a halott – mit is csinálhatott volna -, hiszen odafektették, s félig felnyíló szempillája alól egy sejtelmes fény csillant, de ez is olyan élettelen volt, mint a lepedőre görnyedő ujjak, a láb félbemaradt mozdulata, az ajak és homlok szürke élettelensége.
Pedig néhány órája még a borbélyánál járt, aki meg is korholta, hogy az utóbbi időben milyen ritkán néz be hozzá.
Hát most már többet nem fog.
És mivel megérkezett a heti fizetése, ezért vett magának egy zakót, hozzá egy nyakkendőt, melyet zavart mozdulattal a zsebébe gyűrt miközben elhagyta az üzletet. A borbély meg is borotválta, valósággal vörösre beretválta a képét, megszabadította az arcot, az orr végét és a fület is a szőrzettől, s miközben nyírta, nyeste és vagdosta ezt az embert, végig futott rajta a gondolat, hogy ez az ember úgy ül itt a székben, mintha hirtelen gutaütés következtében halt volna meg az ő fodrászüzletében, ráadásul fél háromkor, mikor a legtöbben jönnek nyiratkozni. Semmiképpen nem tett volna jót az üzletnek, hiszen az emberek egymásnak mondogatták vagy sugdosták volna, hogy ez az üzlet az, ahol múltkor egy ember meghalt.
De a mi halottunk, aki még néhány órával ezelőtt élt, s valójában némi eleganciával borravalóként kifizette egy újabb hajnyírás és a borotválás költségét, de most mégis itt feküdt frissen nyírt frizurával, s egész piperkőc módon elheveredett két másik halott társaságában.
Már-már olyan hevenyészett mozdulattal hevert ott, hogy az embernek hirtelen Madame Récamier szalonja jutott az eszébe márványos falaival, hatalmas bordó függönyökkel, aranyos csillogásával és ezernyi gyertyával. És a libériás inasokkal, aki ezüst tálcán szolgálják fel a cigarettát és a bonbont is.
De erről a halottról most inkább az egyszobás garzonlakás jutott az ember eszébe egy koszos és sötét lépcsőházban, s belül olcsó festménnyel a falon, ráadásul szegényes szobával és még szegényesebb konyhával, az örökké dohogó házmesterrel, aki egy kellemetlen és utálatos fráter, s akit a történelem mocskos szele fújt ide házmesternek.
A halottban mégis volt méltóság, a tragikum fennkölt és bántó méltósága, mert erre a szerencsétlenre egy bent rekedt legyen kívül a kutya sem volt kíváncsi.
Vagy talán csak az a kutya, akinek néha ételmaradékot vitt. Ez a kutya egy idő után már nem ugatta meg, inkább érdekesnek találta a majdani halottat, aki mindennap ételmaradékot hoz neki. Természetesen a kutya gazdája egy cseppet sem találta érdekesnek az emberünket, aki mindennap ételmaradékkal szemetelte tele az udvarát. A kutya ürüléke nem zavarta a gazdát, csak az ember megtévedt jószándéka.
De mi mégis kíváncsiak vagy erre az emberre, akinek az életében legalább volt három-négy olyan pillanat, mely másoknak százával van, de neki ebben a ritkaságban rejlett az életének luxusa.
Emlékezett egy karácsonyra, mikor oly sok mindent kapott ajándékba, hiszen a korábbi évekre, melyekre emlékezni tudott, csak alsónemüt, tollat és hasonló hasznos dolgokat kapott. Igaz, ezekből is csak egyet-egyet, hiszen a karácsony az ilyesféle embereknél évente csak egyszer van.
Aztán ott volt az a magas és barna hajú lány, akinek a legszebb zöld szeme volt az egész kerületben.
Amely napokon láthatta, boldog volt, és az sem zavarta, hogy a lány rá sem hederít. Beérte azzal, hogy láthatta, hogy kihallgathatta annak csilingelő nevetését, kislányosan ügyetlen mozdulatait, s egyszer megnézhette a rövid szoknya alól felvillanó hosszú és aranysárgára barnított combokat, melyek olyan szépek voltak gyermekkorának éveiben, mint azok a nyárestét felcicomázó alkonyatok, melyekért gyakran kiült a házuk mögötti dombra.
De ilyenkor is az apja mihasznának nevezve bekergette a házba, az ócska konyhai asztalhoz, az ócska és unalmas vacsorához. De ahogyan nézte a másnapos kenyérhéjat, a lány kenyérhéjbarna fürtjei jutottak az eszébe, és titkon ilyenkor is boldog volt.
Egyszer verset is írt hozzá. Érezte, hogy ügyetlen kis firkálmány ez, de neki a legszebb vers volt, mert ezzel a kevéssel is betelt a szíve. A többit bonyolultnak, idegennek érezte, csak a saját szavai voltak lépcsők, hogy felmásszon saját messzin derengő idealizmusához.
Aztán a verset elküldte a lánynak, de nem történt semmi.
Később, mikor messziről csodálta a barna hajú és zöldszemű istennőjét, akkor vette észre, hogy a lány egy összegyűrt papírba gyűjti az ételmaradékot. Még bíztatta is a többieket, hogy ide tegyék a banánhéjat, a kenyér héját, mely olyan színű volt, mint a lány haja. Aztán valaki átvette tőle a csomagot, és a szemétbe dobta.
Akkor ez a gyermek úgy érezte, hogy az egész létezése szemétbe dobott, s még az sem vigasztalta, hogy a zeneórán egyik tanítója megemlítette, hogy Bach híres Brandenburgi koncertjeit csomagolópapírként használta az utókor, de végre egy későbbi utókor felfedezte és felismerte a koncsertók nagyszerűségét.
Mikor felnőtté lett és állást kapott, örömmel töltötte el a szívét, hogy van saját lakása. Igaz, csak bérelte, de őt boldoggá tette az is, hogy esténkét felmehet a dohos és hallgatag lépcsőházban egészen az ajtójáig, és ott tettetett óvatossággal nyithatott ajtót. Előtte még megcsörgette a kulcscsomóját, hiszen ez volt számára az esti rituálé. S egészen jó kedvre derítette az a tény, hogy aznap is elkerülte a házmestert, nem kellett végighallgatnia a megannyi szitkot a többi lakóról. Bár ezeket a szitkokat jobban elviselte, mint egykor az apjáét, mert az atyai szitkok csak neki és róla szóltak az egyéb lakók hiányában.
Így élt és így halt meg.
Még halálában is volt valami komikus, ahogyan a teste felpattan az autó testéről, groteszk módon egy elegáns szaltót vetett a levegőbe, majd nagy csattanással terült ki. Ez az igazi szaltó mortále, illeszthetnénk az eseményekhez, nem azok a cirkuszi ostobaságok, amelyek során az artisták nem hajlandók meghalni, csak az ostoba és hiszékeny embereket ijesztgetik estéről estére.
Mikor az emberünk a földre csapódott, hirtelen csend lett. Már mint a fékcsikorgás után. Az artikulátlan üvöltés elmaradt, pedig azok az ilyen esetek szükséges velejárói. De a már-már klinikailag is halottnak minősíthető főhősünk némán halt meg, akár azok a hősök, akik rendíthetetlen nyugalommal várják a sortűz végzetes dörrenését. Még incselkednek is a katonákkal, mikor kitárják csupasz mellkasukat, hogy ide lőjenek. Természetesen a katonák már azért sem oda lőnek, hanem direkte máshova, hogy a későbbi hős eszén túljárjanak.
Tehát hősünk még Mario Cavaradossit is megszégyenítő hallgatással múlt ki, pedig a kiváló operahős csak a kivégzés előestéjén énekelt egy hosszú és nem sok meglepetést tartogató áriát. Tehát az olasz piktor egy hosszú és bensőséges áriával sajnáltatta magát, míg a budapesti utca főhőse alázatos némasággal múlt ki azzal a reménytelenséggel, hogy a kutya sem fog rá emlékezni.
Természetesen a mi főhősünk mindezt nem tudhatta, hiszen nem járt operába vagy efféle helyekre.
És most már bátran megállapíthatjuk, hogy nem is fog.
Úgy halt meg, hogy nem látta a Parsifal fennkölt öt óráját, Puccini aranyló melódiáit, Mozart érzékien fűszeres dallamait, de nem láthatta Shakespeare műveit életről és halálról, Katona tragédiáját halálról és halálról. És nem olvasta Horatius-t, Rilkét és Adyt, tehát még azt sem mondhatta el magáról, hogy volt értelme az életének. Mert a világ bátran kijelentheti, hogy nem volt. Nem maga miatt, hanem elsősorban a nagypolgárok miatt, akik futószalagon gyártják a kispolgárokat. De el kell marasztalnunk a kispolgárokat is, akik kispolgári közönnyel nemzenek és nevelnek újabb kispolgárokat, akik már idegesítő módon úgy elszaporodtak, hogy alig lehet velük bírni. Ráadásul a legotrombább halálnememmel halnak meg az utcán, a kiömlött vér, agyvelő, csontszilánk és szakadt ruhadarabok mocskát hagyván maguk után.
De én mégis hiszem, hogy ezeket a kispolgárokat az Isten végtelen bölcsességgel és szeretettel a két kezébe veszi és végül nekik is megadja a legnagyobbat, a személyes törődés örök kegyelmét.

2008