A tenger, a tenger, a tenger...
        
                           (Víziók, álmok, kételyek)
                                        Sz.F.-nek

Tudod, megesik mostanában velem, mikor a júliusi éj
köpönyege már tűnőben, és szövete foszlásnak ered,
hogy ébren is azt hiszem - tévednék? – tán’ elég mély,
amit érzek, s elmondhatom egy titkos álmomat neked.

…talán versbe hajlítanék néhány szót - ha itt a reggel -,
s elmesélném: előttem még mindig ring a Tirrén tenger,
te ott vagy velem, de arcod furcsa, remegő homályban,
sziluetted vetül a parti fövenyre, kezedben pohár van:
chiantit kortyolsz lassan, hófehér inged kigombolva,
barna a bőröd, kék a tenger, mosolyogsz – igaz volna…?
Érte nyúlnék, de félek, nincs kéz, szem, mely rámnevet:
kihull-e tenyeremből az álom, megrabol-e a képzelet?
Giccs kísért. Félek a ki nem mondott szótól. Mit tegyek?
Csend van, hallgatnak a toszkán erdők, házak és hegyek.
Arezzo, Pisa, Siena mögöttünk, bekószáltunk sok várost;
Firenze édes kóborlás volt -, a szelíd dombság vár most.
És Capri! Körül karcsú ciprusok, mindenütt olajfa-ligetek,
etruszk falak, paloták – nézd, én vagyok, ki ott integetek?
Itt minden oly’ látomásos, és a meghökkentő messzeségek
elűznek kínt, bajt, mérget, és ha volt is, itt elillan a vétek.
A kép gyönyörű, de igaz-e…? – gondolkodom el hosszan.
”Igaz.” - jön válasz valahonnan. Vagy csak én hallottam?
Kételyek. Minden rejtély még nekem, s rájövök hirtelen:
van múltam, jövőm kevésbé, és egyáltalán nincs jelenem.
De most fogod a kezemet, s a mozdulat olyan természetes,
nem baj, ha látják, hadd lássák! Nevetünk. Ez félelmetes…
[…]
Mindez álom, tudom jól, csak azt nem: mi válhat valóra?
S hogy ma elmeséltem ezt neked – alkalmas volt-e az óra…?
Csupa kérdőjel minden, te is az vagy. Nyár, Capri, tenger…
Az elme súgja: „Csak bátran…” – de a szív még nem mer.
És már kezdem újra, és újra megint, elölről, még egyszer:
nyár, chianti, Capri, kétely - és a tenger, a tenger, a tenger…

Budapest, 2010. július 18.