Nyár van, a forróság szinte beledagad a park és a belvárosi házak közé.
A lányommal sétálok, ahogy ilyenkor egy magamfajta embernek némi kispolgári attitűdöt magára erőltetve illik sétálnia.
Nézem az embereket, hazámfiait, a mindenféle honleányokat és asszonyokat.
A fák megcsóválják a forró levegőtől izzadt fejüket, a házak sárga verítéket izzadnak a lomha fényözön sátraira.
Munkásformájú ember gázol át szinte rajtam, ahogy kerékpárral áttör a jó szokás és a jól neveltség amúgy is alacsony palánkfalán.
Riadtam ölelem magamhoz lányomat, de semmiféle bocsánatkérés nem hangzik el ettől a modern Robin Hoodtól, aki ugyan nem rabolja ki a gazdag urakat, de a magamfajta szegény polgár életét viszont veszélyezteti. Igaz, nem is várom el a bocsánatkérését.
Néha még a sétáló utcán is úgy érzem magam, mintha Peking belvárosának legforgalmasabb útján járnék. Ráadásul a hatvanas években, amikor tízmillió kerékpáros cikázott keresztül egy magyar vármegyeméretű belvároson. Itt ez mind együtt van jelen, arrogáns kerékpáros, nemtörődömség, nyegleség, udvariatlanság.
Megállok a szökőkút előtti téren, mely szociológiai értelemben is társadalmi freskó.
Legközelebb hozzám visszataszítón elhízott nő egy visszataszítón elhízott macskával az ölében terpeszkedik a padon, s minden mozdulata azt sugallja, hogy rajta kívül senkinek nincs joga a padra ülni. Az emberek ezt tudomásul vették, s olyannyira tiszteletben tartották, hogy még a jobbról-balról mellette lévő padok is üresen árválkodnak.
Szemben idősebb asszonyság ül, s előtte – először egy elhajított rongynak nézem – különösen émelyítő formájú kutya. A nő büszkén mosolyog, a józanabb emberek pedig cinkos mosollyal konstatálják, hogy a kutyaszerű jelenség ronda.
De nem kell messzire menni, a következő padnál is ugyanaz a képlet, asszony és kutya. Parasztasszony ücsörög polgári önelégültséget erőszakolva pirospozsgásra csókolt arcán, oda, ahova a hajnali szelek csókolózni és csipkedni járnak.
Elgyötört és fáradt kezek gömbölyödnek az ölébe. Olyasféle kezek ezek, melyeket egy jóerőben lévő hentes vagy favágó is megirigyelhetne. Az asszony viszont irigykedve figyeli azokat a szép és fiatal lányokat, akik szinte fürödni járnak a szökőkúthoz. Izgató válluk, karjuk és lábuk csupaszsága vonz ijedt öregurat, aki még a fekete keretű szemüvegén is igazít, hogy jobban lássa azt, ami helyett otthon munkában elfáradt májfoltos kezek és visszeres lábak várják. Illetve azok sem várják, inkább kénytelenek elviselni.
Hja, egyszer mindannyian megöregszünk, s leszünk olyan unalmas fráterek, akiknek nincs más témájuk, csak saját betegségük. És akiknek mindenre van egy kellemetlen megjegyzésük. Ilyen értelemben a magyar lakosság nagyobbik része már tízéves korától öregnek mondható.
De nézzük tovább ezt a kicsiny, de mégis sok tapasztalást adó panorámát.
Tehát az előbb magára hagyott hölgyünk megfáradt és elöregedett kezekkel ücsörög előttünk, szemét ide-oda kapkodja. Lábánál csőszerű, földszintes kutya ácsorog kilógó nyelvvel, huncutkodó tekintettel, hengerszerű, elhízott testtel, ide-odapattogó farokkal. Kacska lábai alig látszanak a hordószerű hastól. Mellső lábát is inkább elcsökevényesedett kinövésnek véli az ember.
Végül otromba cigányasszony hever el a padon. Az emberek messze elkerülik. Mikor feléje közeledem, megértem az emberek rosszallását. Az asszony fölött aljas, fekete legyek végeznek zuhanórepülést. Szeme gonosz, keze piszkos, ruhája vasalót sohasem látott, teste munkában soha nem görnyedt. Szánakozom. Nem rajta, hanem inkább a hazámon, hogy mindenütt ezekkel azonosítják a magyarságot, s rólunk nem Arany János vagy Liszt Ferenc jut a külföldi eszébe, hanem a lustaság és elhanyagoltság.
És igénytelenség, mert sehol ennyi túlhízott, elhanyagolt, kövér embert nem látni, mint itt.
Szerb Antal azt írja a Világirodalom története előszavában, hogy a világirodalom elfér egy jól megválogatott könyvtárban. Önkéntelenül is az jut az eszembe, hogy ma Magyarországon minden házban egy egyetemi professzort is kielégítő könyvtár állhatna, ha ennek az ellenértékét nem felesleges zabálásra fordítanánk.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mennyit iszik, kortyol, habzsol vagy vedel ez a nemzet. Hidak, akadémiák, egyetemek, terek és középületek százai folynak le milliónyi torkon évente.
Erről jut eszembe: egy ilyen forró és lusta nyári délutánon a férfiak tényleg a kocsmákban ülnek?