Zivataros századok

Abban az időben, mikor Kölcsey megírta a később nemzeti imádságunkká váló Himnuszt, a cenzor a szellemi szabadság elnyomójaként állt a köztudatban. Természetesen a költők és írók különböző ravaszkodásokkal próbálták a cenzorárust kijátszani, amely busásan javadalmazott köztisztviselői kar volt. Wesselényi példának okáért egyik könyvének megjelenési helyét Bukarestnek hamisította, de magyar könyvek sokasága készült ebben a korban a lipcsei nyomdában.
Irodalmunk furcsa paradoxona, hogy Kölcsey Hymnus-a alá ezt írta: „A magyar nép zivataros századaiból”.
Kölcsey sejthette, hogy hatalmas lírai műve nem jelenhet meg önmagában, hiszen a vers a költő jelenének szólt. Talán nemcsak a cenzor figyelmét, de a szerkesztőkét is elkerülhette az alcím, mert az Aurora alcím nélkül jelentette meg a költeményt, míg tankönyveink és antológiáink ma is alcímestül közlik a művet.
Ki tudja, hogy az alcímnek manapság nagyobb aktualitása van-e, mint Kölcsey korában?

Párhuzamos ellentmondás

Mikor Charles Baudelaire hírhedtté vált kötette a Les Fleurs du Mal megjelenik, a bíróság a könyvet betiltja, szerzőjét elítélni. A mű Flaubert Bovárynéjával egyházi indexre került.
Pedig Baudelaire katolikus családban született, magát katolikusnak keresztelték, s mikor haldoklott, a szentségek felvétele után halt meg.
Anyjához írt levélben arról panaszkodik, hogy verseit egyházellenesnek tartják, míg ő valójában több katolikus szellemben írt verset is szerkesztett korszakos kötetében.
A közvéleményt is megosztja a mű, hiszen szerzetesek és papok méltatják a művet, de az Egyház és a francia vezető papság kárhozatosnak bélyegzi továbbra is a könyvet. Van, aki Dante Isteni színjátéka mellé helyezi, annak párdarabjaként méltatja.
Egyébként Baudelaire kötete egyértelműen az ember benső dualizmusát mutatja meg, azt a lelki szétszakítottságot, melyben az Isten felé szálló, másrészt a Sátán felé zuhanó ember kettősségéről beszél.

A különc

A francia irodalom számos alakjára illik ez a szó, de a szó szoros értelmében Francis Jammes volt az egyik legigazabb különc.
Jammes a nagy álmodozó, aki gyermekkorában egy Antillákon fellelhető fából készült ládán alszik, kihallja a távoli tájak zúgását. Csodálja a világot, igazi merengő lélek.
Egy alkalommal a tanítási órát azzal tölti, hogy egy virágban gyönyörködik. Szemlélődéséből csak a hangos szó téríti észhez. Megbüntetik, a délutánt a tanteremben a pedellus társaságában tölti.
Verseit a kritika megvetéssel fogadja, Jammes nem nagyon ügyel a formai fegyelemre, költeményei természetrajongásából felfakadt lírai tűnődések. Egész költészete szín, illat, hangulat, a táj rezdülései.
Későbbi sikerei ellenére nehezen él, hét gyermeket nevel. Mélyen katolikus lélek, s talán valamiféle isteni csoda következtében sorsa mégis jóra fordul. Váratlan örökséghez jut, melyből már megfelelő életkörülményeket teremthet magának. Soha nem érdekli a nagyváros, az irányzatok, sőt még saját kora sem. Mindig idegen marad, különc, aki vidéki magányába elhúzódva él, s írja csodálatosabbnál csodálatosabb verseit, melyek nem szólnak másról, csak szeretetről, vágyról, színekről, illatokról és hangulatokról.