Hogy egyszer... |
| Hogy egyszer hazataláljak, ahhoz szemedben kell keresnem menedéket, s retinára csukott nyugalmat egyaránt, fáklyák lobbanását csillagokba véssed, ezekkel mutassák lelkem új otthonát. Valahonnan leszakadtak a szavak, tompa csattanással csapódtak a földbe, mögöttük szájzárat imitál a ravasz, mellbimbó-magasra ugrik a hét törpe. Valami zenészből szakadtak ki álmok, véres sörétekkel szitázik a reggel, az eltalált szavak rángásává válok, tömegsírba dőlök egy üres üveggel. Csak egy ölelésre tapadok a mához, mint a zománc égek egy lüktető sebbe, valami vad lidérc tüzet gyújt és átkoz, vörös vérsejtekbe épülök zörögve. Csak a kísértések szűk utcáit jártam, penésszel leheltek évszázados falak, elmentek mellettem egy szó nélkül százan, mégsem csattant porra a felhúzott kakas. A csendek, azok jók, mert belülről jönnek, bíbor serleg szélén terülnek a mára, amíg hozzád értem - darabokra törtem, mint a nitrogénbe dobott vörös rózsa szára. Ahogy hozzád bújtam, elcsitult bennem a világ, nagy kövek lebegtek, levetted vállamról a terhet, már nem is lihegtek nyomomban a kutyák, s magukba fordultak a mogorva vermek. |