Napok óta egy idióta
kis dallam motoszkál
a fülemben.
Nem tudom mi hang
(egy disszonáns fél,
vagy zajos egész)
zavarja, s pattog vele
a dobhártyám hangfala.
Vagy netán bennem
esett szét egy melódia,
és potyogó hangjegyei
még kövön kopogó
fekete gyöngyök?
Tudom,
az átmulatott éjet
követő hajnalon
a torzan lüktető zene
csak kábult fájdalom lesz,
melyből talán felriaszt
az első nesz,
amint odalopakodik az élet
feltekerni a zenegépet,
hogy húzza,
csak húzza fülembe a dalát,
és tessék! temetett arcomon
bohócfesték ahogy emelem:
Mégis, ki lehet odaát?
"Szeretlek, mint anyját a gyermek..."
Már hallottam,
szíveim ráismernek,
én vagyok,
csak én vagyok neked!
Ahogy hangjegyet támasztó
egyenes egy reménykedő zsoltárban,
mely hitében ismét nyár van,
színében ősz,
jellemében kristály tél,
amely beszél,
csak beszél hozzám,
míg az új tavasz ujja alatt a ravasz
ideg kegyelme meg nem rándul.
Majd nyelvet harap a fog,
hogy csendet élvezzen az elme,
amíg paránnyá zsugorodik
a múlt nagy monolitja,
és benne újra meghasítja
magházát a nóta,
az a kis idióta.
|
|