1.

Hűségem töretlen, szilárd és erős gránit,
…de nekem a nyárvég ma is egy kis halál:
egyre számolgatom fogyó napjait, s óráit,
a lélek és elme töltekezik, tárol, fotografál,
és mi szemnek rejtett - majd a szív rányit,
ez lesz menedékem, az utolsó szalmaszál…
S most megkérdezem tűnődésem közben:
ha sújt az ősz, s a tél, kibírom-e könnyen?

2.

Csak egyszer látnám a Lago Maggiore kékjét!
Ha itt tél öl - ott Ascona felől még tűz a nap…
S hallom a hangot: „…ott meglelnéd békéd!
Hisz' ott télen is elég egy könnyű vászonkalap,
Piazzogna vár rád, s a jövő májust is megélnéd!”
Tudom, a tó partján minden élő friss erőre kap:
San Nazzaro ősszel is ontja a nyári nyugalmat,
de a budai éj a fák fejére már hűvös fátylat aggat.

3.

Az én nyaram nagybeteg. Fölötte vicsorog az átok,
sárgul, vérzik homloka, és hiába súgok varázsigét,
a rőt lombokon egyre többször pattognak a lángok,
és a hamvasodó galagonya élesre feni ezer tövisét.
…fentebb borzas hegy didereg - az éj már álnok -,
lásd, a parkban is már elzengett a nyáresti klarinét.
Bár sose’ múlna el a nyár ott, a túlsó domboldalon!
De nincs hatalmam és szavam, bárhogyan akarom…

Budapest, 2011. augusztus 14.