Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kísérőként, s még inkább megfigyelőként voltam jelen az orvosi rendelőben.
Kedvencem a fogorvosi rendelő, mert itt mutatkozik meg leginkább az összes emberi gyarlóság. És itt mindenki fél. Mindenki másért, sőt itt a félelemnek a komplex formáit is tanulmányozni lehet. Van, aki már az előre elképzelt válogatott kínzásoktól retteg, más a kifizetendő összeg megkísértő pillanataitól. Van, aki mindkettőtől, s ehhez hozzáadja a kétes kimenetelű eredményt is.
Érdekes, a fogorvosi rendelőben a fogfájás enyhülni látszik, és a fogorvosra várók sokszor kivirágoznak. Megnyugvást erőltetnek magukra, kedvesek és előzékenyek, mi több, alázatosak. Minden héten az összes kellemetlen embert ide kellene beutalni némi alázat megtanulása céljából.
De az emberi szemtelenség itt is szembetűnő. Váratlanul apró ideges asszony szalad előre. Letört fogpótlását szorongatja a markában, Majd váratlanul közszemlére bocsátja.
Az orvos váratlanul előkerül. Ijedt tekintettel nézi az öreg tenyérből elővicsorgó műfogat, mely hűtlen lett az öregasszonyhoz.
Kínos alku kezdődik a határidőkről, s persze az árról. Kiderül, hogy a műfogakat gyakran elhagyók újabb és újabb ingyenes szolgáltatásokat követelnek. Megjegyzem, jogosan…
A másik kellemetlen jelenség az egymásra vicsorgó vénasszonyok ízléstelenségei, ahogy hosszú perceken keresztül vicsorogva magyarázzák egymásnak, hogy melyik miféle híd, a pótlás milyen körülmények közt került be és került ki a szájukból. Még mondogatják is:
- Ez itt! Tessék csak ide bátran nyúlni. Nyugodtan fogja meg! Innen tört ki! – és határozottan rám is néz egy pillanatra.
Elkapom a tekintetemet, s úgy teszek, mint aki szinte nincs is itt, nem tud semmit az előzményekről. A következményekbe bele sem merek gondolni…
A fogorvosi asszisztens szép és fiatal nő. Egyre gyakrabban jön ki, s hirtelen a váró megtelik mindenféle korú férfival. Itt van az egész szemészet és fül-orr gégészet is, de váratlanul mindenki itt akarja bevárni a röntgen és a vérvizsgálat eredményeit is. Egy idősebb férfi méltatlankodik is emiatt, hiszen úgy érzi, hogy csak a fogorvosi beavatkozások kínjait átélőknek van joga, hogy megcsodálhassák a nyári hőségben elővillanó szép női formákat.

Az orvosi rendelők kellemetlen fráterei mellett itt is fellelhető a klasszikus értelemben vett hülyegyerek.
A neveléstudomány legadekvátabb terepe lehetne az a néhány széksor, ahol ez a különös állatfaj feltűnik. Mégis inkább az anyjukat és az apjukat pofoznám fel leginkább, hisz közvetlenül ők a felelősök azért, hogy a hülyegyerek mint az emberiség egyik legkísértőbb mellékterméke ilyen hihetetlen mértékben elszaporodott.
Miután kétszer nekem szaladt a hülyegyerek, némi megvetéssel rászól az anyja:
- Kerüld ki a bácsit! – mondja, s közben a tekintetével az én létezésem okát vonja kétségbe.
Nem azt mondja szerencsétlen, hogy a gyereknek nem szabad rohangálnia a rendelőben. Természetesen az ilyen asszonyok, ha megzavarják a délutáni sziesztájukat, még a rendőrséget is kihívják. Tehát a nő elítélőn néz rám, hogy miként merészelek a gyerekének útjában állni, ugyanakkor a szavaival még bíztatja is a teljesen idióta vigyorú kölyköt a rohangálásra. Mikor én voltam gyerek, mindig volt egy-egy megtermett ember – itt a nemek már nem számítanak, csupán a tettek súlya -, aki hatalmas pofonnal késztette megállásra az akkor még rezervátumi számban felbukkanó hülyegyereket.
Közben hatalmas, hájfejű fiúgyermek tűnik elő a lépcsőfeljáróban. Tekintete ide-oda ugrál, közben a szája úgy mozog, mintha enne. Elemi iskolás lehet még, de testtömege elhízott felnőtteket is felülmúl. Megtudom, hogy most fejezte be a negyedik osztályt. Kövér gyermekhez még kövérebb anya jár, s most sem csalódom. Elefántméretű asszonyság jelenik meg, egészen kitölti a lépcsőfeljáró szélességét. Homlokáról szakad a veríték, tüdeje úgy zihál, mint egy óceánjáró hajó szivattyúja, lábának vastagságát egy felnőtt elefánt is megirigyelhetné azzal a tudattal, hogy a lábfeletti részekről már egészen más véleményen van.
- Sanyika, ülj le! – hörgi, majd megáll pihenni.
Sanyika valósággal beleveti magát a székbe, amitől az egész széksor megremeg.
Az asszony helyfoglalását az előzmények ismeretében már nem várom meg. Sőt a szék méreteivel való birkózása kifejezetten nem érdekel.
De hogy a nyugalmam maradéktalanul ne vesszen el, megjelenik a hülyegyerek harmadik típusa, a hangoskodó hülyegyerek. Ő a leghatékonyabb, képes egy egész épület nyugalmát az ott tartózkodása harmadik másodperce után teljesen lerombolni.
Még Sanyika is megvetéssel nézi a visítozós gyereket. Aztán egymásra találnak. Érdekes, a hülyegyerekek mindig szövetségi viszonyt képesen néhány percen belül kialakítani, míg a magukat intelligens embernek tartók állandó ellenségeskedésben élik le hitvány életüket. Sanyika a lábát előrenyújtva próbál tekintélyt szerezni magának. Úgy tűnik, sikerrel jár. A lábáról az jut eszembe, hogy ha ezen állna a magyar gazdaság, nem kellene aggódnunk.
Másik kedvencem a személyzeti viselkedésformák tanulmányozása.
A porta és a betegfelvétel a mindenkori fontoskodók populációja.
- Csak jövő hétre tudok időpontot adni! Holnap nem tudom fogadni! – mondja egy fekete keretes szemüvegű fiatal nő, aki úgy tesz, mintha a gyógyulási folyamat legfőbb letéteményese lenne. Sorsokat határoz meg, időpontokat jelöl ki, elutasít, magyaráz, sérteget és megaláz. Egyszóval: elemében érzi magát. Ezeket még senki nem világosította fel, hogy személyük csak szimpla praktikum, jobb esetben felületes marketingfogás.
A nővérek pedig úgy tesznek, mintha a gyógyulást ők idéznék elő, az orvos csak a gyógyítás jogi oldalának ügyintézője lenne. Kortól függetlenül kamaszlánynak öltöznek, fontoskodva járkálnak, a beteget megvető tekintettel mustrálják. A fiatal pedig hergelik. Az orvos jelenlétében azonban egy csapásra jámborrá változnak át. A kedvesség, alázat, szívjóság ezekből is ugyanúgy hiányzik, mint azokból a szülőkből, akik az anyaság kegyelmi állapota helyett csak nőstényként viselkednek a világban az állat természetes ösztöne nélkül. Ezek számára a gyermek csak használati tárgy és megszokás, míg azok számára a beteg nem érző lény, hanem az élet kegyetlen mellékterméke…
Elhagyom a rendelőt. Van bennem valamiféle boldogságérzés. Igaz, tudom, hogy egyszer unott orvosok, elfásult, komplexusos nővérek és elviselhetetlen betegtársak közé sodor majd engem is egyre inkább elroskadó szervezetem.
Augusztus vége van. A napok rövidülnek, az ég már szennyessárga. Egy magas tölgy egyetértőn bólogat felém aranyló fejével…