A misztikus protestáns

Ha valaki Balassi verseit olvassa, elfogja az érzés, hogy Bornemissza Péter nemes prózáját olvassa lírai hangszerelésben..
A nagy költő mögött Bornemissza Péter állt, az az ember, aki egyik lábával, még a gótikus középkor századainak ormán állt, a másikkal már a magyar humanizmus ösvényét taposta ki. És akiről elmondhatjuk, hogy a protestantizmus reneszánszembere volt, s még talán annál is több. Ő köti össze a letűnő gótika misztika iránti fogékonyságát a modern ember teológiai kiéhezettségével.
Ebben a korban minden prédikáció, kiáltvány, röpirat vagy dübörgő irodalmiságú levél felért egy-egy szellemi nehézlovassággal.
Bornemissza csodája azonban az, hogy nyelvezetében nem páncélok csörgését és lovak patáinak dübörgését halljuk, hanem egy érett, gazdag és hajlékony nyelvet, mely még ma is frissítő patak és dús áradás egyszerre. Olvasásakor halljuk a tavaszi zsongást, ugyanakkor a profétikus irodalom siralmait is.
Egész élete heroikus küzdelem a protestantizmusból kinövő polgári tudóseszmény, valamint a bohém és a csavargó attitűdje között. Egyszer józan és családszerető apa, máskor elkóborol, s szinte az egész Felvidéket és Erdélyt végigcsavarogja. Egyszer igét hirdet, másszor lázít, s végül belőle is a józanság példaképe lesz, aki földet művel és gazdaságot épít. De addig is nyomdát tart fenn, Balassi Bálint nevelője lesz, hitvitázó, író és műfordító, színpadi ember és tanár, de ebbe még belefér a teológus, műfordító humanista erőteljes akaratossága is.. És mégis két legnagyobb tette feledésbe merült, pedig az irodalom két hatalmas bástyáját ő építette irodalmi tudatunkba.
Neki köszönhetjük az első drámát, s ő volt az, aki felfedezte a népmesét. Alászállt azokba az ősi rétegekbe, ahová előtte senki nem merészkedett, a néplélek sötét üregeibe.
Neki köszönhetjük többek között a kígyóból főzött varázsszer történetét, melyből ha valaki evett, megértette az állatok nyelvét. A középkor babonáiból igen sok mindent ő mentett meg, így feljegyezte a ráolvasásokat, népi bűbájt, ördögtől való félelmeket.
Egyik lába még a múltnak támaszkodott, a másikkal pedig a jövőbe, a megizmosodó protestantizmus korába lépett át.

Egy utópia utópistája

Szathmáry Sándor atyai ágon debreceni származék volt, őmaga Gyulán született.
Az irodalomtörténet még a nevét sem szívesen írja le ennek a meglepő és ellentmondásos szellemi kalandornak, aki a modern jövendölés éleslátásában megelőzte az egész európai irodalmat, s talán nem túlzás azt mondani, az egész világot.
Beteges gyermek volt, aki nem alkalmas a felszabadult gyermeki életre. Már igen korán felfigyelnek matematikai tehetségére, gyors észjárására, természetlátására.
Csodagyermekként indul, matematikai tudása elkápráztatja tanárait, ugyanakkor az irodalomban is igen jelentős jártasságot szerez.
Mérnök lesz, de Karinthy olvasása újra szítja a régi alkotási vágyát. Mérnöki szemlélete nem a múltba viszi szellemét, hanem inkább Swift útján járva eljuthatott Spenglerig. Az út azonban telve volt tévelygésekkel, hisz Szathmáry, aki ekkor már Szathmári néven kezd írni, eszperantistából keresztényszocialista lesz, Szabó Dezső hatására revizionista , majd kommunista. Végül szakít a kommunista mozgalmakkal, s mélyen vallásos emberként éli életének szikár utolsó negyedszázadát egy alattomos és gonosz politikai légkörben, míg végül hetvenhét leélt év után Budapesten hal meg 1974-ben.
Tamkó Sirató Károly, a manapság eltúlzott jelentőségű költő plágium miatt beperli. Igaz, Szathmáryt a bíróság felmenti, de a cenzúra a könyveit szinte teljesen tönkreteszi. Sőt, arra kényszerítik, hogy önként semmisítsen meg a műveiből részleteket.
Így Szathmáry Kazohinia című regénye csonkoltan és eltorzítva jelenik meg, míg a Hiába című könyvének hat évtizedet kell várnia, hogy megjelenhessen.
Szathmáry a műveit eszperantó nyelvre is átdolgozta, mely nyelvnek Kosztolányi után az egyik legfőbb irodalmi propagátora volt.
Szathmáry sohasem lett hivatásos író, mérnökként dolgozott, s főmérnökként nyugdíjazzák.
Jókai után az általa írt utópista művek a magyar irodalom legjellemzőbb alkotásai ebben a műfajban. Elsőként ír a lelketlenné vált ember vegetatív létéről. Műve jelentősebb és egyetemesebb, mint a nyugati utópisták regényei.
Bámulatos éleslátásával megjósolta a második világháborút, a kommunizmus térhódítását és pusztítását Magyarországon, a tömegember végzetes elszaporodását.
Megnemértett íróként hal meg annyi bántás, tévelygés és reménytelenség után.

Az elveszett idő nyomában...

Arthur Rimbaud-ról kizárólag gyermekkori fotók maradtak fenn, illetve egy halála előtti kép, melyen egy eltorzult arcú, szinte a felismerhetetlenségig tönkrement férfi volt látható. Ezért Rimbaud az irodalomtudomány számára megmaradt egy zsenge kiskamasznak, aki zavarodottan tekint előre, s tekintete inkább homályos és megilletődött, mint zsenialitásról és a mérhetetlen vakmerőségről árulkodó.
Könyvekből és lexikonokból tehát e gyermek néz fel, s mintha a felnőttkor elveszett volna…
À la recherche du temps perdu…
Két könyvügynök azonban egy párizsi piacon talált egy fényképet, melyben a felnőtt férfi Rimbaud vonásait vélték felismerni. Rimbaud-szakértők hosszas vizsgálódásai után megállapítást nyert, a képen valóban a harmincas éveinek elején járó Rimbaud látható.
A kép Jemenben készült, az ádeni Univers hotel teraszán.
Rimbaud ekkor már a legőrültebb kalandokba bonyolódik. Ott kereskedik, ahol karavánokat mészárolnak le, s ahol megszűnt a civilizáció, a morál és a legelemibb higiénia is.
Rimbaud rettenetes állapotban kerül elő egy ilyen útja után. Testileg és lelkileg összetört, megfáradt és megvénült, pedig alig élt többet, mint három évtized. Térdében hatalmas daganat nő, ami miatt lábát leamputálják. Teste végleg tönkremegy, harminchét éves korában öregembernek néz ki. A végsőkig legyengült szervezet a műtét után már nem bírja tovább, a költő fiatalon meghal.
De ma már tudjuk, milyen volt a férfi Rimbaud, akit egy évszázad nem láthatott és nem ismerhetett felnőtt férfinek. A két évig tartó bizonyítási eljárás után az öregkori és a gyermekkori arcképek elemzésével egy önkéntes vezeklését viselő férfit láthatunk, akiben meghalt a poézis. Talán ez a hiány vezette a valláshoz vissza, talán csak antiklerikalizmusa sem volt más, csak a lázadás egy patologikus formája.