Isten (és) az Igazság, a Jóság, a Szépség

Isten igazságával elbűvöl, jóságával melenget, szépségével magához édesget.
Az igazság isteni valóság. Maga Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”
A jóság lényege isteni. Jézus tanítja: „Egy valaki jó, az Isten.”
Isteni fénylik a szépségben. Isten szépsége tündökölt át Jézuson a színeváltozás történésekor: „Ragyogott az arca, mint a nap, ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár.”
Megismert igazságunk részleges, megtett jóságunk töredékes, alkotott szépségünk fogyatékos – mégis, külön-külön és együtt tanúságot tesznek az Abszolút Igazságról, az Abszolút Jóságról, az Abszolút Szépségről, amely/aki maga az Isten.
Törekednénk-e igazság után, vágynánk-e a jóság után, kívánnánk-e a szépséget, ha nem hordoznánk mélyünkben részlegesen ugyan, de mégis a Végtelent... Az ostyában „elfér” az Isten. Minden igaz, minden jó, minden szép a Végtelent rejti.
Az ember személy. Végtelen igényét csak személy elégítheti ki. Tehát a vágyott, sejtjei mélyén érzett, lélekösztönében akart Igazság, Jóság, Szépség csak Valaki lehet. – A vallásbölcselet és hitünk mondja: Isten.
Az igaz ember Végtelen Igazság nélkül nem élhet. A jó ember Végtelen Jóság nélkül meghal. A lényében szép ember a Végtelen Szépséggel kíván egyesülni. – A végtelenre teremtett embernek egyedül csak az Isten elég.
Aki igazságos, Istenhez hasonlít. Aki jóságos, Isten irgalmát éli. Aki szép, az Isten szépségétől sugárzik.
Az igazság szemét be lehet kötni – a jóság kezeit bilincsbe lehet verni – a szépség arcát le lehet takarni – mégis lát az igazság, cselekszik a jóság és fénylik a szépség, mert gyökerük Isten mélységeibe ér, és lombjukat Isten fénye élteti.
Az Istenben keresett szépséget a világban találom meg, a világ szépsége pedig Istenhez vezet.
Az Istenben sejtett jóság emberi tettekben testesül meg, a jó tettek pedig szívéhez emelik szívem.
Az Isten igazsága igazságainkban fel-felszikrázik, és e szikrák nyugtatják nyugtalan szellemünk.
Istent az Igaz ismeri, a Jó öleli, a Szép dicséri.
Igaz – jó – szép. De hol a szent?! Ahol együtt az igazság, a jóság, a szépség, ott a szent!
A szentség, mint a fény... Ha a fény színeire bomlik, a szivárvány hét színében gyönyörködhetünk. A szentség „színei”: a jó, az igaz, a szép.
Egypetéjű hármasiker (a szentség szülöttei!): az igazság, a jóság, a szépség.
Az igaz, a jó, a szép valóban testvérek, hiszen atyjuk maga az Isten.
Aki az igazságot keresi, a Teremtő után nyomoz. Aki a jóságot akarja, a Megváltó után sóvárog. Aki a szépséget kívánja, az a Szentlélek ellenállhatatlan vonzásában él.
Csak az tudná az Istent elkerülni, aki képes közömbös lenni a szépség, a jóság, az igazság hatásával szemben.
Őrült, aki tagadná a levegőt, hiszen pillanatonként szívja magába. – Lám, mégis van, aki tagadja Istent, holott, amikor igazsággal táplálkozik, jósággal ölelkezik, szépségben gyönyörködik – Istent LÉLEKzi be!
„A katolikus hit az egy Istent a Háromságban, a Háromságot az egységben imádja. Amilyen az Atya, olyan a Fiú és olyan a Szentlélek. Teremtetlen az Atya, teremtetlen a Fiú, teremtetlen a Lélek. Mérhetetlen az Atya, mérhetetlen a Fiú, mérhetetlen a Lélek. Örök az Atya, örök a Fiú, örök a Lélek, azonban nem három az örök, hanem egy az örökkévaló. Miként nem három a teremtetlen, a mérhetetlen, hanem egyetlen a nem teremtett és egyetlen a mérhetetlen.” Így tanít a Quicumque hitvallás. Ennek alapján vallhatjuk:



Igaz az Atya, igaz a Fiú, igaz a Szentlélek.
Jó az Atya, jó a Fiú, jó a Szentlélek.
Szép az Atya, szép a Fiú, szép a Szentlélek.
Ám nem három szép létezik, hanem egyetlenegy: a Szépség. Miként nem három jó van, nem három igaz van, hanem egyetlen a teljes Jóság, egyetlen a tökéletes Igazság.
Isten szól hozzám –
minden igazságban üzen.
Látom az Istent –
minden szépségben elém sejlik.
Közel az Isten!
Minden jóságban Ő ölel.