A zsenire nincs magyarázat, léte oly’ titok, hogy még az emberi tudálékosság is csak csodálatot érezhet iránta.
Keats vagy Rimbaud, Petőfi, Czakó Zsigmond vagy Ányos Pál mind-mind a világirodalom megmagyarázhatatlan tüneménye.
Hogy nagyságukban hirtelen ellobbant fiatalságuk milyen mértékben játszott szerepet, mindig is meg fogja osztania a szaktudományt.
Azt azonban már a szikár életrajzi adatok ismeretében is elmondhatjuk, hogy a gyógyszerészsegéd Keats és a breton parasztfiú Rimbaud ugyanúgy gyermeksége hajnalán költőnek érezte magát, ahogyan az alföldi mészáros fia, vagy a színház szerelmese, Czakó, s még inkább a pannon dombok közé Helikont álmodó Ányos Pál.
Gérecz Attila a maga huszonhét esztendejével mintha a huszonhatévesen elhalt poétazseni Petőfi és a csendes Istenszerelembe esett papfiú Ányos között állna, kinek huszonnyolc esztendőnyi álmodozás jutott. Gérecz Attila nem költőnek indult, hanem előbb katonának, később nagyhírű sportolónak. Ha vannak gyermekkori zsengéi, azok csak a gyermekkor szertelen játszadozásai lehettek, a megkomolyodás előtt elfagyott tavaszi bimbók..
Petőfi legyen bár színész, katona, politikus, majd ismét katona, költő volt mindenekfelett, ahogy a pálosoknál megfehéredett lelkű Ányos Pál, akit megkínzott a tanári pálya merev szigorával, mert a költő kalitkája a katedra.
Gérecz Attila a börtönben lett költő, a rácsok különös módon felszabadították azokat a titokzatosan érő friss hajtásokat, melyek az ő esetében egészen az égig nyúltak, míg testét a föld alá, a barikádos kövek közé vitték.
Wilde-ban a fegyház megölte a költészetet, Verlaine-ben felszabadította, Géreczben feltalálta azt annak egész szikár fenségében.
Először a társaknak akart megfelelni, s bár első költeménye még bizonytalan szárnyú felröppenés, az újabb és újabb versek bámulatos érettsége megmagyarázhatatlan a körülményekkel.
Talán a világhírre ítéltetett sportoló légszomja fullasztotta a világra a verseit, talán az assisi mélységű és tisztaságú nyomorúság tépett szárnyakat a benne élő poétának. Az egyetlen logikus magyarázat ez lehet, de az ilyesfajta költészet csodáját sokkal könnyebb megérteni azzal, hogy ezen okos, szép és művelt fiatalember által az Isten nyilatkoztatta ki önmagát.
Legjobb verse a Varázsdob, melyben törékeny és füzetnyi mennyiségű költészetének három eredője: az isteni, a szerelem és a messzeség már együtt van, eggyé fonódott indák pajzán és szent játszadozása:

„Borongva zsong a szél,
oly lomha lombja kél
a tájnak,
gomolygón fény kering,
mint omló éveink,
ha fájnak.
Bíborló napkorong
kibomlott hantra bont
palástot,
ha szád ízéről zeng
halált idéző szent
varázsdob.
(…)
Dobom kong, mint harang,
komor domb int alant,
s aládrogy
kavargó lángköröd:
a Nap-csóvált örök
zsarátnok..
(…)
... s halomba omlanak
a lomb, a holt, a Nap
s világok,
jaj, dúl s teremt megint
– s majd új tetemre hint
virágot...

Ez a szikár játékosság legalább annyira jellemző még a nagy töviskoszorú-fogantatású költeményeiben is, mint Verlaine Chanson d’automne-jának fordításában, melyben a dallam nála nem könnyű pára, hanem fagyos novemberi táj. Olyan tragikusan kihűlt, mely később megtöretett testét elemésztette.
Vonzotta a költészet homo ludensi akrobatikája, s talán azért, mert a börtön kegyetlen és sivár geometriája fölé egy mélyebb és gazdagabb harmóniát akart látni.
Verseiben a nyelven túli világ mögé akart merészkedni, ahogy a valóságban is próbálkozott abból a rideg és kegyetlen harmóniából kitörni, mely az emberi gonoszság apoteózisa volt. Mikor a váci börtönig felhízott a Duna, a kitűnő úszó Gérecz átússza a jeges folyót. Maga is tudja, hogy tette byroni tett byroni gőg nélkül. Nála e tett az életben maradás gimnasztikája volt, és egy rettenetes hajtóvadászat következményévé magasztosult.
Elfogatása után a sötétzárka nyit fel benne lelki szemeket, s mivel kívülről jött, mesteribb módon komponált, hogy majd az egész verset egy mondattal a szótörmelék romja alá vessen.

Maradj meg így,
amíg
szelíd
dalokba ring
az álmom...
A tóba lép
az ég,
hogy szép
szemedre színt
találjon.
Csillag
csillog
a habon.
Pszt! nagyon
szeretlek!

A róla szóló életrajzok heroizmusát heroikus színjátékká tördelik. November 7-én még harcol. Felgyújt két tankot, a harmadik megöli. Sötét élet után látványos halál, magasztosabb, mint Petőfié, aki fegyvertelenül téblábol Segesvárnál. Nagyobb talány, hogy miért ment oda Petőfi, mint száz évvel később ugyanez e Petőfinél egy esztendővel idősebb költő esetében.
Gérecz Attila akkor harcolt, mikor már mindennek vége volt. Egy rommá lőtt ország és város leomlott díszletei közt mit kereshetett az önpusztításon kívül.
Talán ugyanazt, amit a költészetében. Az életen túli látást, a teremtett világ törvényei felett álló mögöttes tartományt.
A Gérecz-versek zárlata mind túlfutások sorozata. Önmagukban néhol banálisak, de hegyoromként hatnak. Nem tartanak kapcsolatot semmiféle evilágival. A varázsdob az átlépés táncát dobolja ennek a csillagoséj-díszletű világnak.
Mert az élete hét nap volt a szabadulásától a haláláig. Előtte félévtized börtön, azelőtt háború és francia fogság. És legelején a gyermekkor azokkal a trianonosan pusztító és szűkös gyermekévekkel. Ha elmenekül, mikor a legtöbben elmenekültek, nemzetközi hírű kirakatóriássá nőhetett volna.
Így alig ismert és sokáig tiltott, de manapság divatköltő lett, akinek halálba rohanása mégis divatosabbá lesz, mint a verse, mely maga is varászdobdallama volt az időtlenségnek…