A második összecsapás
Végre elérték a sziklapadot. Most látták csak meg annak félelmetes és visszataszító mivoltát. A kivájt sziklahasadék állkapocsként nyílt a hosszú pad fölé. Két oldalt sziklatornyok emelkedtek. Mikor odaértek, az eddig is nyugtalan lovak idegesen fujtattak, és vadul prüszköltek. A szemük felvillant, majd elsötétült. - Ne szálljunk le! – mondta a Pásztorkirály. – Ha megérzik a félelmünket, a lovak elvadulnak tőlünk. Az ég hirtelen hullámozni kezdett, majd koromfeketévé vált. Az eddigi félhomály áthatolhatatlan sötétté komorult. - Hallgassátok! – kiáltott a Pásztorkirály. A levegő megtelt mozdulatokkal, áradással, dühödt hullámzással. Olyan volt, mint egy viharos óceán. De a hullámok most fentről lefelé csüngtek, rohamoztak, majd szétterültek. - Mi történi velünk? – kiáltotta a lányka, mert a kavargó és gomolygó roham hangos süvítéssel érkezett meg. - Bármi lehet, de minket akar – mondta az öreg nyugtalanul. A gyermekek egymásra néztek, valami bátorításfélét kerestek a másik tekintetében. De a lovak akkor már valósággal megvadultak, mikor a bástyák rései megteltek fekete alakokkal, melyek gyorsan és idegesen mozogtak. - Ha ennyien kellenek hozzánk, akkor fél a boszorkány is – mondta a kisfiú. És nem ijedtek meg azok hárman, hanem egészen a sziklapadig vezették a lovukat. Ott leszálltak, s elindultak a sziklapad feljáróján. Hirtelen elhalt a lárma, s a csönd úgy ereszkedett közéjük, mint korábban a sötétség. Megsúlyosbította a lelküket, s nem volt erejük sem egymáshoz szólni. Csak menetek előre konokul, de óvatos mozdulatokkal, egymást féltve és vigyázva. Majd egyszerre ezernyi fáklya lobban fel körülöttük, s megvilágította a sziklaoszlopokból épített erődítményt. Amint felértek, meglátták a herceget, ahogy ott áll velük szemben háttal. A hosszú és keskeny sziklapad végében ácsorgott. Magas volt, olyan, mint az apja. - Illő fogadtatás a messziről jött vendégeknek – mondta szikár szavakkal, majd fenyegetőn egészen a sziklapadig sétált. A lányka érezte, hogy minden tekintet rávetül. - Csak ő kell nekem! – mondta a herceg, ahogy oldalra fordult, s a kezével a lánykára mutatott. Az arcát nem lehetett látni még most sem. A kislány hátrafordult, mire a Pásztorkirály védelmezőn mellé állt.. - Menj el, vénember! – mondta a herceg, s még mindig nem mutatta meg az arcát. - Tűnj az utunkból, s vidd magaddal ezt a rongyos hordát! – felelte parancsolón az öreg király. - Megtetted a kötelességed, vénember, elkísérted a lányt. Tovább nincs szükség rád! – mondta a boszorkány, s megvetőn elfordult. Most teljesen háttal állt mindhármuknak. Az öreg felajzotta az íját, mire a boszorkányherceg egy hirtelen mozdulattal szembefordult velük. Kiismerhetetlen arc volt, felismerhetetlen vonásokkal. - Add a lányt, s hazamehetsz – mondta, s felemelte a kezét. Abban a pillanatban az öreg megfeszítette a nyilát, de a következő pillanatban a fa és a húr egyszerre égett hamuvá. - Pojácák ellen mehetsz bottal, ellenem a vas és acél is kevés – mondta gűnnyal a hangjában a boszorkány. - Öntelt vagy Nagyúr, szolgáid pedig bábok és ostoba üreglakók – felelte zilálva az öreg, mert megdöbbentette és elerőtlenítette a herceg ereje. - Akkor láss! Nincs már szükségem rád – s hosszan előrenyújtva a kezét a Pásztorkirály szinte eltűnt, olyan messzire repült. A lovak valósággal megbokrosodtak, hogy gazdájukat így látták veszni a semmiségbe, de a boszorkányherceg már nem törődött a lovakkal. Majd a fiúra nézett, s így szólt: - Ő pedig a tiétek! Mintha egy méhkas mozdult volna meg, úgy szálltak ki a bástyák üregeiből a boszorkányok. Valósággal rávetették magukat a fiúra, aki elveszett a sok fekete rongy és szürke karok forgatagában. - Nem bántsd őket! – jajdult fel a kislány, ahogy társai elvesztését látta, s valóban megrémítette a boszorkányherceg irtózatos ereje. - Kérlek! – jajdult fel még egyszer a lányka, s több szót már nem tudott kipréselni magából, annyira elveszettnek érezte magát. A herceg most végre teljesen szembefordult a lánnyal, s így szólt: - Ne bánd őket, ők a kósza képzelet játékai. - Ők a barátaim, testvérem helyett testvérkém, apám helyett apám voltak – felelte a lányka, s a torkát szorongatta a zokogás. - Ők álmok, én vagyok a valóság – mondta erélyesen a herceg, majd egy lépést tett a lányka felé. Az azonban néhány lépésnyit hátrált, majd dacosan így kiáltott. - Ne közelíts! Előhúzta Robanak kardját, s a hercegre mutatott vele. - Rég láttam ezt a kardot –mondta a herceg, de óvatos léptekkel elkerülte a kard pengéjét. - Én hagytam egy másik pojácában. De hallom, te fejezted be, amit én elkezdtem. Te ölted meg a kiszáradt óriást. A lányka elvörösödve kettőt suhintott a boszorkányherceg felé, aki láthatóan megtorpant. - Látom, ettől félsz! – erőltetett magára a lány gúnyos mosolygást. De maga is érezte, hogy arca megfeketedett a könnytől és a verítéktől. - Te még mindig elhiszed, hogy egy kisgyermek és egy mesekönyvből idefirkantott vénség lehet a társad. Nézz rám, lányka! Én vagyok a valóság! A herceg leemelte az acélmaszkot az arcáról. A lányka zavartan nézte a lassan az édesapja arcává fényesülő vonásokat. - Apus! Apuska? Te? A herceg most egyet lépett előre, és karját a lányka felé nyújtotta. De a kislány nem mozdult. - Emlékszel az erdőben? Akkor engem láttál. Én hoztalak ide, hogy ne kelljen szomorkodnod. Hogy ne légy magányos. És hogy legyenek játszópajtásaid. De a lányka hitetlenkedve rázta a fejét. - Ez csak a mesekönyv, melyet most is olvasok, csak te elaludtál. Amit látsz, az a félálom csábító képzelgése. A lányka egyre inkább elbizonytalanodott, mire a herceg még egyet előre lépett, s már-már ölelésre tárta a karját: - Ágnes, hát nem ismersz meg engem? A lányka leejtette a kardot, majd óvatosan egy lépést tett előre. Hebegni kezdett, majd gyorsan kettőt lépett előre. Aztán tétovázó mozdulatokkal egészen a hercegig ment. - Oh, apuska! – érzékenyült el, majd széttárta a karját. A boszorkányherceg magához ölelte a lányt. És ahogy a lányka belefúrta a kis orrocskáját a fekete palástba, kereste a régi és otthoni illatokat és az ölelés kegyelmét. De hiába akarta, most nem érezte, s ezért ki akart bontakozni az ölelésből. De a karok ráfeszültek, a palást ráterült a testére, s a kislány most úgy érezte, mintha hideg vízzel öntenék le a testét, melyre a leghidegebb szívű szelek jégpáncélt fújnának. A lányka most döbbent rá, hogy csapdába esett, ráadásul ugyanabba, amelyet már egyszer kivédett. Igaz, akkor a jóságos Pásztorkirály vele volt, s megóvta. De most nincs itt, s a szellemet is elhurcolták a boszorkányok. Talán már mindkettő elpusztult, s most ő van soron. Hátrafordult, s akkor meglátta, hogy a boszorkányherceg ott áll mögötte a maga arctalanságát elrejtő rideg tekintete mögött. Fekete leplét megrángatják a rideg éji szelek, s kezében ott van a kard, melyet egykor Robanak jóságos és önfeláldozó szívéből húzott ki. - Ja hogy ő? Csak az egyik árnyékom. Lehetett volna akárki. Mindenki, akihez vonzódsz vagy ragaszkodsz. De ez volt a leggyorsabb és legkönnyebb módja. A lányka nem érzett fájdalmat amiatt, hogy ilyen rútul rászedték, csak a szíve kezdett sajogni a barátaiért. És egy kicsit azért is, hogy többet nem láthatja az otthonát. Mert ez a baljós és sötét világ minden reményt kifújt a lelkéből. A feje lehanyatlott, a kibomló haja az arcába csapódott, a szeméből egyetlen könnycsepp futott ki, melyet most a boszorkánykirály a mutatóujjával levett az arcáról. - Oh, azok a könnyek. Egy egész világ van bennük - mondta fájdalmas gúnnyal a hangjában. És a könnyekből képek lettek. Egy szép nő egy kisgyermeket ringat, majd egy kislány fut a pipacsokkal teli réten, aztán a lányka önmagát látja, ahogy zokogva nekidől a házuk ajtófélfájának. Aztán látta a kislány magát az erdőben, ahogy előtte virágokból különleges női alak áll össze. - Te voltál! Te csaltál ide! – mondta a kislány felemelve a fejét a boszorkánykirálynak. - Kellettél! – felelte az egykedvűn. - De hiszen azt mondtad, hogy nem érdekellek. - Ezért hoztalak ide, hogy érdekes legyél. Hát mégis én teremtettelek, s nem az… - mutatott a boszorkánykirály a sötétségbe vetülő képre – melyen most az apja tűnt fel. A lányka fuldokolni kezdett, a düh és a megkeseredettség együttesen rohant keresztül a testén. - És te ölted meg a barátomat! – mondta most könyörtelen akaratossággal a boszorkány arcába kiáltva. - Őrá gondolsz? – kérdezte felnevetve a boszorkány, s a képen hirtelen feltűnt a kis Péter arca, ahogy lassan a kislányra nézett. - Megölted. Az egyetlen kis barátomat. Ő volt, aki emlékeztetett… Ebben a pillanatban a lovak elszabadultak, s neki rontottak a boszorkánykirálynak. A hatalmas páncélos alak iszonyatos dörrenéssel zuhant a földre, s a kard messzire repült a kezéből. A kép eltűnt, s a kislányt ölelő szorítás megszűnt. A páncél, ami tartotta,darabjaira esett. Közben a Pásztorkirály paripái hangos nyerítések indulata mellett taposták és rugdalták a földön fetrengő rémet. De az sem hagyta magát, hanem felemelte a fejét, s tekintete kékesen derengő pusztító indulattá változott. A lányka azt látta, hogy a szemből kilövellő, pusztító sugár hogyan ejt halálos sebet a szerencsétlen állatokon. S akkor meghallott egy ismerős hangot: - A kardot! A kardot! A lányka odaszaladt, s a kardot teljes erejéből a boszorkánykirály felé dobta. Az éppen ebben a pillanatban állt fel, hogy elpusztítsa a harmadik, ágaskodva felsíró lovat, mikor a kard átütötte a páncélját, s keresztül hatolt a testen. Iszonyatos sikoly lobbant fel az ajkáról, ahogy a földre zuhant, s vonaglani kezdett. Ebben a pillanatban fények gyúltak innen is, onnan is, s a boszorkányok százai repültek fel. A lányka a földig hajolt, hogy a felette elrepülő boszorkányhad el ne ragadhassa. És a megmenekülését mégis a boszorkányhercegnek köszönhette, akiből a felszabaduló robbanás hatalmas robajjal döntötte le a sziklapart tornyait és bástyáit. Mindenfelé kövek és szikladarabok zuhogtak, s a por láthatatlanná tette mindazokat a jókat, akik a jóért küzdöttek. Közben a boszorkányherceg teste hirtelen a magasba emelkedett, miközben a feje ide-oda rángatózott, majd egy hosszú villám sújtott le az égből, mitől a test sűrű és fekete porrá változva esőzött mindenfelé. A lányka a szeme elé kapta a kezét, s egészen a földig hajolt. Nem is tudta, hogy mihez kezdjen, hiszen annyira félt, hogy mozdulatlanná dermedtek a tagjai. Egyszerre csak azt érezte, hogy valaki megérinti a vállát. Gyengéd gyermeki érintés volt. Felemelte tehát a fejét, s bátortalanul kinyitotta a szemét. A lassan felremegő alak nem más volt, mint elveszett barátja, aki a távolba mutatott, s így szólt: - Nézd, ott a hajnal! Arra van Hajnalpart! A lányka óvatosan emelkedett fel, s látta, hogy a messzeségben a napfelkelte széptüzű varázsa kezdi beragyogni a messze hegyeket, majd néhány pillanattal később aranyló fények csorognak szelíd hullámokban a felhők alól. Körülnéztek, s most csak azt látták, hogy, hogy az összecsapás milyen rettentő volt. A két gyermek lova végzetes sebbel és összegörnyedt testel fekszik, míg a harmadik szomorún nógatja őket vissza az életbe. Köröttük elhalt boszorkányok füstölgő maradványai feküdtek. - Szegénykék! – kiáltotta a lányka, s odaszaladt a két lóhoz, majd átfogva a két élettelen ló nyakát, zokogva borult le. A kisfiú türelmesen álldogált mellette, majd óvó szeretettel a lányka vállára tette a kezét. |