Éjfélkor veszek egy lélegzetet,

majd a kulcs elfordul: a hideget,

s az éjt kizárom;

meg vele a sötétet is persze,

itt marad az álmos szoba csendje

puha párnámon.

A házban ismerős koppanások:

halkan pattogó parkettán járok,

míg csepeg a csap

a fürdőben; el kellene zárni,

de fáradt vagyok, nem fogja látni,

majd holnap, hacsak…

nem alszik a kedves.

De alszik… lélegzetét hallgatom,

árnyam lassan imbolyog a falon,

majd kattan csendben,

és már szunnyad a lámpa s a fénye,

csendesen odabújok melléje:

fel ne ébredjen.

Alszik a kedvesem.