16. Lovasok az éjszakában

Egész nap keresték a Pásztorkirályt a Kal Kadaran hegyfoka körül, és bármerre is mentek, sehol nem találták.
A két gyermek szinte egész nap nem beszélt egymással, mindketten siratták az elveszetteket. Különösen a lányka hordozta magában azt a sajgó fájdalmat, amit csak egy olyan érzékeny teremtés tudhat magáénak, amilyen ő volt.
Csendben és némán reggeliztek, majd ebédeltek, hogy aztán rövid pihenő után tovább folytassák a keresést.
Még az egyre szépülő tájat sem vették észre, pedig körülöttük csodák zajlottak. A messzeségben csenevész fák nőttek ki, hogy majd ligetekké gazdagodjanak s erdőkké szépüljenek.
Ketten ültek a lovon, egyikük jobbra, a másikuk balra kémlelte a tájat, mely délutánra már ragyogó valóság lett.
Aztán a langyos szellők idefújták az estet.
A két elgyötört gyermek az egyre lassabban ténfergő lovat vezetve ment az ég alatt és Kal Kadaran sziklahágói közt.
Az első csillagok már nyiladoztak, mikor nem tudták folytatni az útjukat. Most sem szóltak egymáshoz, csak a tekintetük beszélt helyettük.
Megálltak és tüzet raktak. A Pásztor kardját leszúrták a földbe, s ahhoz kötözték a lovat. Nem is gondoltak arra, hogy a tábortűz fénye messzire ellátszik.
Egymás arcát nézték a lobogó láng illanó fényeiben. Megváltoztak, a lobogó fény a vonásaik közé hősi indulatot és reményt festett.
Aztán messze a láthatáron halvány fehér fénycsík jelent meg.
Hosszan megnyúlt, majd halk kórus dala zsongott el egészen hozzájuk, s kíséretképp fuvolák és hosszú nyakú trombiták énekeltek valami szomorú dalt. A fénycsík nyúlt és vastagodott, olyan volt, mintha messze egy fáklyás menet lebegne a láthatár pereménél. Aztán elaludtak a fények, és az éjbe szűkülő határ elhomályosodott.
A lányka most vette észre, hogy a kisfiú karját szorongatja.
- Mi volt ez? Ez az ének és zene? – kérdezte, s belebámult az este vaskos feketeségébe.
A kisfiú nemet intett a fejével, majd hosszan a kislány szemébe nézett.
- Nem kell már félned! Túl vagy rajta.
A kislány eltűnődött a fiú válaszán, majd így szólt.
- Odaérünk?
- Hajnalparthoz?
- Igen. A hajnalpart kikötőjéhez.
- Nyugodj meg, odaérünk. Nem tudom, hogy miképp, de odaérünk.
- Már nem vagyok biztos benne - mondta lemondó hangon a kislány. – Már semmiben sem vagyok biztos. Még abban sem, hogy élünk. Hogy ez nem a halál utáni álom.
A kisfiú elmosolyodott a maga fáradt és szerény módján, aztán megszorította a lány gyenge és vékony csuklóját.
- Élünk, ne félj! – mondta, majd elengedte a lány karját, s szelíd tekintettel belebámult a tűzbe. Még üldögéltek egy ideig, nézték a lángokat, a csillagok magas csendjét.
Aztán a lányka csukta le először a szemét.
A kisfiú pedig atyáskodó mozdulattal takarta be a megfáradt testet, s olyan csodálattal nézett a maszatos és nyugtalan arcba, mellyel csak azok tudnak nézni, akiknek a szívük romlatlan és önzetlen.
Nyugtalan álmot látott. Az apját látta, ahogyan fekszik egy szobában. Arca nyugodt volt, ujjai mellkasán imádságra összefonva. A vonásait gyertya karcsú lángja mélyítette lemondó szomorúsággá.
Aztán valaki belépett a szobába. Hosszú és fekete köpeny volt rajta. Háttal állt, így nem lehetett látni, hogy kiféle és miféle. Egyszer csak acélmaszkot emelt fel, majd lassú mozdulatokkal ráhelyezte a férfi arcára. Hirtelen a gyertya lángja ellobbant, s az apja ujjai megmozdultak…
- Ébredj! Nem vagyunk egyedül!
A kislány zavartan tekintett körbe.
- Mi történt?
- Valaki van itt! Nem vagyunk egyedül. Nézd a lovat, milyen izgatott!
- Oltsuk el a tüzet! – mondta a lányka, s a fiú már is ráterített egy állatbőrből készült takarót.
A füst maró szaga terjedt szét a kis tábor körül.
A kislány izgatottan a kardja után nyúlt. A kisfiú is felemelte a Pásztorkirályét, majd egymásnak támasztott háttal várták az ismeretlent.
Nem kellett sokáig várniuk.
Szimatolást hallottak először, majd erősödő mordulást, mely morgássá változott át. Aztán a szimatolásból lihegés lett, s egyszerre mintha lábak döbbentek volna a földhöz.
- Arra van! – kiáltotta a lányka, s most mindketten a vélt irányba szegezték a kardjukat.
- Nem lehet, hogy valami elkóborolt állat? – kérdezte a lányka ijedelemmel a hangjában.
- Ahhoz túl kitartó! – felelte a fiú.
- Lehet, hogy éhes. Adjuk neki a maradékot! – mondta a kislány önmagát is nyugtatva.
- Nincs maradék. Nincs semmiféle élelmünk.
Közben az a valami egyre közelebb ért hozzájuk. Nagy és otromba test volt két lelógó szárnnyal és négy lábbal. Hosszú pofája alján két metszőfog meredt felfelé, a tekintete telve volt mohó gonoszsággal.
A kisfiú most védelmezőn a lány elé lépett, s a kardját a fenevad felé dobta. Az otromba mozdulattal elhajolt a kard elöl, de a mellső lábát mégis felsértette a penge.
Erre a lény felhördült, s vad elrugaszkodással rárontott a két gyermekre. A lányka elesett, a fiú pedig kétségbeesetten mindent felkapott, ami a keze ügyébe került.
- Menj innen, te parányi szellem! Nekem csak az a másik kell! – mordult fel a szörnyeteg, s a fiút ellökte.
A lányka kihasználva ezt a pillanatot a karddal a fenevad felé csapott, s hosszú sebet ejtett rajta.
Az állat felhördült a fájdalomtól, majd egyet hátralépett, hogy minden erejét összeszedje.
Ebben a pillanatban lódobogás csattant fel a távolból, majd egy hosszú surranásszerű zaj, majd még egy hallatszott. Két nyílvessző csapódott a szörnyeteg testébe, majd újabbak. Újabb suhogások, s még egy tucat különböző irányokból.
A fenevad most ismerte fel, hogy körbevették. Üvöltözve és morogva lendült arra, amerre támadót sejtett.
Aztán egyszerre apró tüzek gyúltak, s a fények cikázó játékában láthatóvá váltak lovasok. És az apró tüzek a nyilak végén is fellobogtak, hogy a következő pillanatban a fenevad testébe fúródva leégessék a vastag szarupáncélt a testről.
Az állat hősiesen küzdött, de tehetetlen volt ennyi támadóval szemben. Felszállni nem tudott, mert szárnyai már tehetetlenül lógtak, s hosszú vércsíkok festették a szétszakadt bőrt.
Egy nyíl az állat mellkasába csapódott, melytől a hatalmas test a földre zuhant, s ott vergődni kezdett. Rugdalta a port, de a vadul evező lábak lassan kifáradtak. A lovasok mellett újabb fáklyák gyúltak, s most mát lehetett látni, hogy vagy harminc katona megfeszített íjjal arra vár, hogy egy utolsó nyílzáporral kivégezze a fenevadat.
De az egyik lovas, aki egészen elöl állt, felemelte a karját, mire a húrok ellazultak, az íjak lehanyatlottak.
Odalépett a sebesülésektől kifáradt lény elé, majd kihúzta a kardját, hogy ledöfje a szörnyeteget, ami most már tehetetlenül szuszogott, csak a hátsó lába kapart. A mellső lába törötten és sérülten lógott a földre, a száj tátogott, a szemhéj remegve borult az elboruló tekintetre.
- Ne! – hallatszott egy vékonyka lányhang.
A férfi most leengedte a karját, s meglepve fordult a lányka felé.
- Ne bántsd! Ez csak egy éhes állat.
A férfi most szembefordult a lánykával, majd néhány lépést tett feléje.
- Nem tudod, hogy miféle ördögteremtette fenevad ez! – mondta nyersen.
- Nem tudom – felelte a lány -, de mit számít, hiszen a boszorkányherceg elpusztult.
A férfi kényszeredetten elnevette magát, majd halk indulattal így felelt:
- Ez Dromán, a boszorkány torzszülött sárkánya. S azért jött, hogy felfaljon téged!
Majd hátrafordult, s ismét felemelte a kardját. A lányka ránézett a fenevadra, majd védelmezőn elészaladt.
- Elég legyen ebből! Elég az öldöklésből, a halálból! Elég már a harcból.
A férfi megint leengedte a karját, majd félrelökte a lánykát.
- Ez a borzalom megölte a pásztornépek fejedelmét, s ezért pusztulnia kell! Még ha tele is visongod a fülemet, akkor is megteszem! Félre hát az utamból!
A lányka azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
- Hol voltál akkor, amikor tegnap ezernyi boszorkánnyal és a hercegükkel kellett hárman megküzdenünk? Ez a lény, bármi legyen is, nem volt ott! Nincs okod ezért megölni! Mi küzdöttünk a legfőbb gonosz ellen, s mi végeztünk vele. Ez pedig csak egy gazdátlan vadállat, melynek elég annyi büntetés, hogy elkergetik.
- Igaza van! – hallatszott a másik oldalról, s egy lovag lépett elő, aki nagyon hasonlított az előbbi férfihez. – S ha ti vagytok azok, akiket keresünk, akkor áldás minden szó, mely a szájatokat elhagyja. S bár a boszorkány a bátor szívetektől nem pusztult el, mégis győzelmet aratattatok felette.
A két gyermek most megdöbbenve nézte a két lovast, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint ahogy két tavirózsa, melyet ugyanaz a tó nevelt.
Most már a másik is leemelte a kardját, s a távol állók is visszacsúsztatták a nyilat és az íjat a tegezbe.
A férfi visszadugta a kardját annak hüvelyébe, majd elfordult az ernyedten heverő fenevadtól, így szólt:
- Az én nevem Tettre, a testvéröcsém pedig Látó, a Két folyó népeinek kánja. Nemzetünk nagyja elpusztult, maradéka szétszórtan él a pusztában. Egykori nagynépünkből gyerekkel, asszonyokkal és öregekkel alig többen vagyunk a nyolcezernél. Messziről láttuk a tüzet, melyet botor módon raktatok az éjszakában. Vártunk és vigyáztunk benneteket, de óvatosságra intett az, hogy a nyolcezer szent barátja meghalt. A sziklafalon túl találtunk megtöretett testére. Szelíd haldoklásában titeket emlegetett. Őt gyászoltuk tegnap.
- Oh, hát meghalt a drága jó Pásztorkirály! – kiáltott fel a lányka, s hangos zokogásba tört ki.
A kisfiú szótlanul állt ezalatt, a tekintetének sejtelmes derengése lassan elhalványult.
- Mi pedig… - kezdte a lányka, de most a fiatalabb fiú, Látó emelte fel a kezét.
Tudjuk, hogy kik vagytok. Üdvözlünk benneteket, s egyben arra kérünk, hogy jertek velünk. Egy öregember végrendelete ez, aki haldokolva annyit mondott: „Vezessétek a haza az én két kedves vándoromat!” Hajnalban lesz a Napbatemetés szertartása. Ez az ő utolsó útja.
- Indulnunk kell! – mondta Tettre, s felpattant a lovára.
- És vele mi lesz? – kérdezte a lányka.
- Nem öljük meg, ahogy akartad. Ha elpusztul, akkor megérdemli a sorsát, s ha elevenen falják fel az erre járó vadak, akkor is.
A lányka most ránézett a szörnyetegre, aki megérezve a gyermek tekintetét, kinyitotta a szemét.
- Jer közelebb!
- Ne menj oda! – kiáltott az idősebb kán, de Látó a szemével intett, hogy hagyja.
- Nem voltam gonosz, csak alázatos. Szolgáltam a sötét urat, mert élni akartam. De még az alázatosnak is jár a halál méltósága, amit tőlem megkaptatok. Igazat szólt az én elpusztítom, a boszorkányherceg nem halt meg. Erős ő, erősebb, mint egy kislány vagy egy kósza gyerekszellem. De a kard és a tűz őt is elpusztítja. Ha a kard a tűznek utat nyit, akkor örökre eltűnik e világból.
Ennyit mondott a hatalmas fenevad. Az utolsó szavaknál már elfúlt erőteljes és mély hangja, s a haláltusájának legvégén már egyre nehezebben vette a levegőt. Hatalmas mellkas előbb felemelkedett majd lesüllyedt. Aztán még egyszer felemelkedett a félelmetes állat, hogy halk szűköléssel múljon ki.
A két kán szótlanul a lovához indult. Tettre megállt félúton, majd a kezét nyújtotta a kislánynak. Az felállt, szánakozva nézett Dromán elvérzett holttestére, s végighordozta tekintetét az éjbe vesző táj végtelenjén. Majd felült a kisfiú mögé a lóra.
Látó még ennyit mondott:
- Ne csak szomorkodjunk! Arra már az Örökősz erdő magjai kihajtanak, s Kal Kadarant egyszerre csak újra erdők és rétek fogják szépíteni.