A lányka és a szellem - 19.

Remény


Hajnalpart volt a legszebb város, amit látott. A folyó két partjára épült, s a tengerbe omló folyó fölé is, s végig a tengerparton.
Csak most ámult el igazán a lány, mikor meglátta a fellegpalotákat, melyek aranykupoláikkal olyanok voltak, mint a csillagok. Mindenhol széles utcák, parkok és ligetek sorakoztak. És az állandósult rózsásfényű ragyogás, melyről olyan sokat hallott a matróznéptől.
Most azonban, hogy megcsodálta a várost, elfogta az a különös érzés, mely olyankor fogja el az embert, mikor valami hiányzik a sok beteljesült álomból. Mert a széles utcák, terek és a parkok üresek voltak, a béke és az öröm hiányától volt minden embertelen és komor. A város parkjaiban magára hagyott állatok bolyongtak, a házak milliónyi ablaka vakon bámult a két hajóra, míg felhajóztak a folyami kikötőig. Néhány elhagyott szekér ácsorgott az utcákon, s minél közelebb értek a tengeri kikötőhöz, annál kesernyésebb illatok és bizarr jelek kísérték az útjukat.
És a hajnalfényragyogás is fakó lett és egyre szürkébb. Mert a kikötői védfal felett már az égre terpeszkedő füst vonaglott.
És végül meglátták a szétlőtt bástyákat és tornyokat is, melyek úgy lángoltak és kormosodtak, mint az alig pislákoló gyertyacsonkok.
Elnémult a két hajó népe, elkomoruló arccal nézték a pusztítást.
Kihalt várost és lerombolt tengeri kikötőt találtak. Néhány hajó hosszú és mély vájatú sebekkel feküdt a szétroncsolt dokkok romjai közt, mintha valami sebzett nagy állatok lennének.
Azok ott Dél hercegnő kertjei, mutatott Látó herceg a széles függőkertekre, melyeket megperzselt az a tűzlavina, melyet egy ellenséges flotta zúdított Hajnalpartra.
Templomok és paloták falai dőltek le a felhőpalota hosszú épületrengetegéből, s most falmaradványok hevertek mindenütt legázolva a fákat, felszaggatva a pázsit ragyogó zöldjét.
- Láttam valamit, illetve valakit! – kiáltott a lányka, mert egy fehérruhás alak szaladt a megmaradt fák között.
- Mit láttál, lányom? – kérdezte az idősebbik kán, ahogy komor arccal bámulta a liget letarolt fáit.
- Egy… nem is tudom… De meg kell néznem! – mondta a lányka határozottan. – Tegyetek ki ott!
- Kockázatos itt megállni. És még veszélyesebb egyedül kószálni.
A lányka elmosolyodott:
- Hányszor kószáltam egyedül ebben a világban szörnyetegek és boszorkányok közt.
- Adok két kísérőt melléd – mondta az ifjabb kán, s magához intett két katonát.
- Egyedül kell mennem! Addig – kérlek -, keressétek meg a légi kikötőt! – felelte a lányka, s mikor leengedték az egyik csónakot, elsőként szállt bele.
Mikor partot értek, ámulva lépett ki belőle. Mert bár sok fát széttapostak a leomlott falak, a liget így is hatalmas volt, s gyönyörű fái és kellemes sétányai, tucatnyi szökőkútja egykori hatalom és dicsőség jelképei voltak még ma is szomorú múlásukban.
Kis tisztások nyíltak a park útjaiból, melyek közepén szobrok álltak, s bár több is csonka lett a becsapódó gránátoktól, mások egészben ledőltek; voltak épen maradt tisztások a nap fellángoló fényeit arannyá szűrő lombokkal vagy ezernyi árnyalatban pompázó fényfoltokkal.
A lányka óvatos körültekintéssel haladt előre, mikor meglátta a kislányt, aki még nála is kisebb volt. Ott állt keskeny vállacskáival, szűk derekával, dúsan aláomló hajával.
- Miért nem vagy otthon? – kérdezte a lányka.
A kislány most lassan megfordult.
- Ez az otthonom – felelte, s közömbösséget erőltetve magára megnézte a lánykát.
- Ez az elhagyott park lenne az otthonod? Hiszen itt a rengeteg palota.
- Üres mind – mondta az apró kis teremtés szomorúsággal a hangjában.
- És itt ki vigyáz rád? – kérdezte a lányka, s egy óvatos lépést tett az apró gyermek felé.
- Senki. Ahogy rád sem – hangzott a felelet.
A lányka hosszan elgondolkodott, és egészen közel lépett a kedves arcú kis teremtményhez. Majd leguggolt előtte, megfogta a két kicsiny gyermekkezet, s anyáskódon magához húzta a leányt.
- Mi a neved? – kérdezte, s a kicsiny gyermekszáj azonnal válaszolt:
- Remény. Így hívnak.
- Remény? – ismételte meg a választ a lányka. – Szép név, de bizonyára van oka, hogy így neveznek. Kik a szüleid és hol vannak?
- A világomban halhatatlan vagyok. S míg én élek, a világ számára is van remény – felelte a gyermeklány magabiztosságot erőltetve a hangjába.
Annyi kedvesség áradt a hangjából, hogy a lányka nem tudott elfojtani magában egy mosolyt.
- Hány éves vagy? – kérdezte a lányka, mire a kisgyermek elhúzta a lányka kezéből saját csöpp kezét.
Néhányat lépett előre, majd egyik lábáról a másikra ugrált, aztán megállt, és visszafordult.
- Úgysem hiszed el. De azért elmondom. Négy vagy öt. Tovább nem tudok számolni.
- Hát hogyne hinném el – mondta a lányka, s most már elnevette magát ennyi báj láttán.
- Nem érted.
- Mit nem lehet ezen érteni?
Nem négy vagy öt egyesével, hanem négy vagy öt százasával – felelte a kisgyermek lehorgadó ajakkal.
- Négyszáz vagy ötszáz éves vagy? Ezt nem akarhatod, hogy elhiggyem! – fintorodott el a lányka.
- Amikor egészen kicsi voltam, még ezek a kastélyok nem álltak. Pedig ezeket háromszáz éve emelték. Azokat a sok száz éves fákat apa ültette, mikor a harmadik születésnapomat ünnepeltük.
- És ki az apád?
- Most nem akarok mesélni neked! – kiáltotta a kislány, s hangos szóval szaladt a fák közé.
A lányka csak állt, s a gondolatai teljesen összekuszálódtak a fejecskéjében. Majd tovaindult, végigsétált a park nagyvonalún megtervezett sétányán, mely egy szobor mögé vitte. Egy férfi és egy női alak állt egymásnak háttal. Testük összeért, szinte egymásból nőtt ki.
S akkor a lányka meglátta a fehér szoknya lebbenését, majd parányi ujjakat, ahogy kapaszkodnak. Megkerülte a szobrot, s lám, ott volt a kislány, aki olyan kicsi volt most a szobor mellett, mint egy összegömbölyödött fehér kiskutya.
- Hát mégis itt vagy! Úgy tűnik nekem, hogy követtél! – mondta a lányka, s barátian a kislányra kacsintott.
- Nem követtelek. Azért vagyok itt, mert ezek itt apa és anya. Hozzájuk jöttem. Inkább te követtél.
- Jó, bevallom… Én követtelek - hagyta rá a kislányra, majd leült mellé, s szótlanul bámulták a park fáit.
- Mégiscsak lmondok egy mesét, ha meghallgatod – mondták az apró és piros ajkak, s a lányka derűsen így válaszolt:
- Hát persze… Mondd csak, szívesen hallgatok meséket!
- De ez az én mesém. Illetve egy kicsit az enyém is. Nem rólam szól, de én is benne vagyok. És rettenetes…
A lányka felnézett a nyugati égre, melyben már ott derengett a rózsaszín ragyogás, míg a keleti végeken sűrű és piszkos füstfelhők szálltak.
- Hát halljuk azt a mesét! – felelte a lányka derűt erőltetve az arcába.
Leült a kislány elé, hogy az bizalmat érezzen iránta. Maga sem tudta, hogy a sorsuk hasonlít egymásra, vagy csak ő akarta úgy látni.
- Íme itt a mesém… - kezdte a kislány, s a tekintetét egy messzi, mohával belepett földi kastélyra szegezte.


Valamikor rég, volt egy hatalmas uralkodó, akinek a hatalma és vagyona olyan nagy volt, hogy senki nem tudta felmérni. És országának határai is évről évre egyre messzebb nyúltak, s nevét félelemmel vegyes tisztelet övezte.
Ahogy az évek eljártak felette, egyre inkább szükségét érezte annak, hogy feleség és gyermekek vegyék körül.
Pedig szép férfi volt, s szinte nem volt olyan lány vagy asszony e kerek világon, aki nem nyújtotta volna szívesen neki a kezét.
De nem talált olyat, akit méltónak érzett volna hatalmához, rangjához és nagyságához.
Pedig trónjához számtalan küldöttség érkezett, s uralkodók ajánlották fel szebbnél szebb lányuk vagy lányaik kezét.
A király azonban nem törődött ezekkel a szép királylányokkal, pedig sokuk bölcs volt, s legtöbbjük művészi hajlamuk mellett kitűnően társalogott. S arra is megtanították őket, hogyan szórakoztassák majdani uraikat tánccal, mesével vagy zenével.
De a királyt ez izgatta a legkevésbé, hiszen maga is szűkszavú ember volt.
Udvarában gyakran járt órák hosszat úgy, hogy miniszterei és mindenféle rendű és rangú udvaroncai megszólítani sem merték.
Máskor napokra eltűnt, s csak a testőrei tudták, hogy ilyenkor a hegyekben kóborol, s hallgatag magányban múlatja az időt.
Egyszer azonban, ahogy kilovagol egy távoli uradalom felé, az utcán meglátott egy lányt.
A lányt Szépséges Elmirának hívták, s mindenki magasztalta csinosságát és arcának nemes vonásait.
A király is leszállt a lováról, hogy megcsodálhassa a lányt, de az kényesen ellibbent a hatalmas úr mellett.
Alattvalók százai rettegték nap mint nap a király közvetlen közelségét, szolgák és urak ezrei várták remegő lábbal, hogy elvonuljon előttük, s most ez a lány köszönés nélkül ott hagyta a világ legfélelmetesebb urát.
Napok teltek el, s mint valami méreg, úgy terjedt szét a vágy a szívében és az elméjében.
Aztán egy nap nem bírta tovább, elvágtatott a ebbe a rideg és néptelen faluba. Egész nap arra várt, hogy csak egy pillanatra megláthassa a lányt az úton. S mikor eljött a pillanat, a király szíve összeszorult. A lány azonban tovább ment, az állát megemelve, magát kihúzva lépett el a király közelségétől.
A szerencsétlen uralkodó szinte görcsberándult tagokkal esett térdre, és keserű zokogásba tört ki. Napokig maradt ott azért a napi egy pillanatért, melyben megláthatja a lányt. De ezek a pillanatok olyan rövidek voltak, s nélküle a nap oly’ hosszú.
De hiába jöttek az államminiszterek, az építészek, hogy legalább annyit engedjen meg az uruk, hogy egy kis villát építsenek oda a hideg esők és a tikkasztó napsütés ellenébe, a király hajthatatlan maradt.
- Magamért kell szeretnie, nem azért, mert gazdagság és pompa vár rá! – kiáltotta ilyenkor. Más alkalommal mindent a küldöttekhez vágott, ami csak a keze ügyébe került.
Így teltek a napjai, s mikor a király megbetegedett, visszavitték a palotába.
Napokig lebegett élet és halál közt, s az egész udvara aggódott az életéért. Sokan nem szerették, de a szánalom erősebb a gyűlöletnél. Talán ebből merített erőt a király, mert egy hét után jobban lett.
Egy éjszaka arra ébredt, hogy egy alak áll az ágya előtt. Arcát fátyol borította, testét sötét ruha leplezte, hangja suttogó volt.
- Gyere velem a toronyszobába! Ott lelhetsz gyógyírt a betegségedre.
Ezzel az árnyalak eltűnt, csak valami édes illat maradt a helyén. A király hosszú percekig eszmélt a látomásából, majd nehézkes mozdulatokkal felbotorkált a toronyszoba ajtajáig. Ez is hosszú ideig tartott, hiszen a teste még gyenge és erőtlen volt, de a lelke éledezett már.
A toronyszoba ajtaja nyitva volt, halvány fénycsík vetődött a poros és szikár kövezetre.
Nem késlekedett hát tovább, hanem belépett az ajtón.
Ott bent csak egy kis asztal volt és egy alig világoló gyertya. Nem látott bent senkit, mire dohogva elindult lefelé az ajtó felé. De akkor megszólalt a suttogó hang:
- Fújd el a gyertyát!
A király először azt gondolta, hogy álmodik, de ha már egyszer feljött ide, megtette azt, amit a hang parancsolt. Elfújta a gyertyát, mire egy hosszú árny kezdett növekedni a falon. Majd magas női alakká vált, aki olyanná lett, mint akit az ágya előtt látott néhány perccel ezelőtt.
- Ki vagy te, s mit akarsz tőlem? – kérdezte a király az árnyat, mire az így válaszolt:
- Te akarsz valakit, akit csak birtokolni akarsz.
- De magamat is birtokba adom.
- És mit adhatsz? Gazdagságot? Ez csak kényes játékszer. Múlandó éveid? Az pedig csak a gúny és a szánalom céltáblája.
- De vannak érzéseim.
- Kinek nincsenek? Még a leghitványabbnak is vannak.
- Azért hívtál ide ebbe a toronyszobába, hogy emlékeztess, mennyire hitvány vagyok? – kérdezte a király megtörten.
- Azért hívtalak, hogy megtudjam, miféle ember is vagy.
- Elmondtad. És most engedj utamra! – mondta a király némi önszánalommal a hangjában.
- Várj! Kérdezted, hogy ki vagyok – mondta váratlanul a női alak, s egyet lépett, de az arca még most sem látszott.
- Kérdeztem, de már nem számít.
A lány most hátrahajtotta a csuklyát a fejéről. A szobában a gyertyák felgyúltak, s a király azt a lányt látta maga előtt, akihez eleddig oly nagy reménytelenséggel kötődött.
- Te! – hebegte elfúló hangon.
- Én vagyok, akit szeretsz. A falusi lány csak álca volt. Ha akarsz, nem is számít, hogy ki és mi vagyok.
- Nem számít – felelte a király, s a szíve olyan hevesen vert, hogy majdnem összeroskadt.
A lány kisvártatva ennyit mondott:
- Ha engem akarsz, nagy árat kell azért fizetned.
- Bármit! Megfizetem! – mondta a király. – Csak mondd!
- A vágy nem ismer alkut, s nem ír szerződést.
- Semmit nem akarok, csak téged. S nem számítanak a világ díszletei – mondta a király, és öröme oly erővel tört rá, hogy elájult.
Másnap gyógyultan és régi erejének teljében tért magához, s még aznap megkérte a lány kezét.
És néhány nap múlva feleségül vette.
Mielőtt igent mondott volna a király, a lány így szólott:
- A legmagasabb árat fizeted a boldogság illúziójáért. Mert tudd meg, nincs boldogság, csak öncsalás. A halandó önkezével öli meg szeme látását, hogy a vakságában leljen rá a beteljesülésre. Én neked adom a beteljesedés vakságát és a valóság rettenetes látását. Ím hát, itt a kezem, s én a feleséged leszek.
A király nem törődött a lány szavaival, feleségül vette.
De szerelme már az első napokban meddő fogadtatásra talált. A király pedig mindent megtett azért, hogy feleségének a kedvébe járjon. Elhatározta, hogy felépíti a Hajnalparti függőkerteket a palotákkal és parkokkal.
Háborúkat vezetett és rettenetes adókat vetett ki, hogy felépüljön szerelmének jelképe. Harminc parkot építtetett harminc szökőkúttal, s köréjük tizenkét palotát építtetett. A függőkertek és a fehér márványból építetett paloták a színarany kupolákkal oly sok pénzt emésztettek fel, hogy a kincstár teljesen kiürült. Újabb háborúk jöttek, s a király a tengerbe patakokkal összekötött tavat építtetett, ahol arannyal bevont testű hajók jártak, melyek vitorláit hajszálvékony ezüstszálakból szőtték.
De a királynőnek ez sem volt elég, s újabb szenvedés és háborúk árán elkészült a Világkönyvtár és fellegpalota, melyhez a király a világ legkitűnőbb mérnökeit hozatta el. És a az állandóan lebegő palota lett a királynő új rezidenciája, melyeket repülő hajók vettek körül. És minden este tűzijáték és díszes felvonulásokkal teli ünnepségek zajlottak az új csodavárosban.
Csak a király maradt boldogtalan.
Minden este eljárt az egyik parkba, mely a legtávolabb volt a fényűző ünnepségektől, s ott volt a Remény szobra, s ott önthette ki végre magányosan mindazt a keserűséget, mellyel szíve megtelt.
Tudta, hogy rettenetes kínokat, pusztulást hozott más népekre, árvák és koldusok átkozták a nevét. Tudott mindent, ezért sírt olyan kegyetlenül, de tehetetlen volt a feleségével szemben.
Legtöbbször a létező világok legnagyobb könyvtárává tett Világkönyvtárába menekült, s minden könyvet összegyűjtött, amit valaha írtak. De boldogságot itt sem nyert magának.
- Oh, hát a könyvek sem tudnak felhatolni a szívig. Hazugság és hiúság mind, s azzal felkapott egy fáklyát, hogy elpusztítsa e szívtelenség iszonyú mauzóleumát.
De a királynő alattvalói kicsavarták a kezéből a fáklyát, s a földre teperték a hatalmas királyt, aki már csak árnyéka volt egykori önmagának. Ma pedig szolgája gonosz szenvedélyének.
Egy napon így szólt a feleségéhez:
- Gyermeket szeretnék, aki átveszi birodalmam, s beforrasztja azt a sok sebet, amit miattad, de elsősorban magam miatt ezen a világon ejtettem!
A királynő megvetőleg ennyit mondott:
- Legyen így egy feltétellel. Engedd át nekem egészen magad!
- Hiszen eleddig is mindenem a tiéd volt – felelte szomorún a király.
- A szívednek van egy apró, de annál erősebb sugallata, amelyik nem az enyém - felelte a királynő, s ahogy a királyhoz lépett, olyan szép és megnyerő volt, mint amilyet élő még nem tapasztalhatott, amíg a világ még világ.
- És mi az, királynőm? – kérdezte a férfi elgyötört hangon.
- A lelkiismereted. Ha az is az enyém, gyermeked lesz.
- Legyen úgy! – felelte a király, s meghajolt a királynő előtt.
Az pedig ura mellkasára tette a kezét.
A király összerogyott a fájdalomtól, s órákig feküdt a kastélyának márványfalú termében arany, selyem bársony és a legnemesebb drágakövekkel díszített termében. Mikor feleszmélt, undor szállta meg a szívét és az elméjét, és elég erősnek érezte magát, hogy az egyik fellegjáróján visszaszálljon a régi palotájához.
Itt már csak néhány szolga élt, mégis jó volt visszatérnie a rideg és pompanélküli kőfalak közé.
Ott a leghűségesebb szolgái már várták legpompásabb paripájával. A király felpattant a lóra, s elvágtatott a parkba.
Ott letérdelt a szobor előtt, s így kiáltott:
- Nem akarok gyermeket ettől a szörnyű asszonytól. Nem akarok már semmit, csak a halált.
Napokig feküdt ott ájultan, mire a szolgái megtalálták. Először alig ismerték meg, de aztán mozdulatai, ruhája és leginkább a tekintete miatt mégis felismerték egykor rettegett uralkodójukat.
Mikor a király visszatért a szobájába, azt vette észre, hogy minden megváltozott benne és körülötte. Vonásai elsötétültek a gúnytól, az irigységtől és leginkább attól a rettenetes lelki tusától, melytől teste megroskadt, szelleme eltompult.
Hetek és hónapok teltek el, s a királynő napról napra szebb lett, a király pedig egyre fertelmesebb arcú. Már nem merészkedett ki nappal a kastélyából, a cselédeit elzavarta. Csak egy vén bélpoklost tartott magánál, aki még a királynál is csúfabb és visszataszítóbb jelenség volt.
És a királynő már szebb volt, mint az ég angyalai, az ura pedig egy napon arra eszmélt, hogy csúfabb, mint a bélpoklos szolgája, majd csúfabb lett, mint a legsötétebb lelkek a föld legmélyén.
Éjszakánként fekete palástot öltött, s úgy járt ki a parkba.
Egyik ilyen éjszaka, mikor már a régen szeretett éjszakai neszektől is gyáván reszketni kezdett, a szobor előtt egy kislányt talált. Apró volt, de értelemmel és jósággal volt telve a tekintete és az arca.
Mikor meglátta a királyt, odaszaladt hozzá és átölelte annak a nyakát.
A király remegő hangon szólt hozzá:
- Te nem félsz tőlem?
- Nem! Miért éreznék félelmet irántad? – mondta a gyermek
- Csúf vagyok és ijesztő.
- Nekem szép vagy és jó – felelte a kislány halk és gyermekin csilingelő hangján.
A király zokogni kezdet, s elfúló hangon így szólt:
- Én alattomos vagyok és önző. Az arcom fájdalom és gonoszság.
- Számomra kedves vagy és önzetlen. Arcod pedig a legszebb arc, mit bármikor is láthatok.
- Hisz’ nem ismerhetsz. Kinek vagy elkóborolt gyermeke? – kérdezte a király ellágyulva, hiszen soha ennyi jó szót senkitől nem kapott.
A lány megölelte a királyt, s így szólt:
- Látod a könnyeidet? Ebből lettem én, s ezért vallom, hogy az én apámnál senki nem lehet jobb és szebb.
A király csak most eszmélt fel bánatából, s bár lelkének megváltást hozott, hogy mégis gyermeke született, de a napjai már meg voltak számlálva. Gyermekét nem vihette magával, mert azt a szobor rejthette csak el, de amíg élt, minden este vele játszott a parkban.
Aztán egy hideg őszi reggelen a királyt holtan találták a lombjukat elhullajtott nagy fák alatt, a Remény szobra előtt.