A támadás

A két gyermek egymás kezét fogva rohant a kapuig.
Mielőtt odaértek volna, egy gránát közvetlenül az épület falába csapódott, melytől a pazar mívességű üvegablakok fülsiketítő csörömpöléssel törtek be.
A két lány a szeme elé tartotta a kezét, mikor az apró szilánkok milliói hulltak le a földre.
- Erre! – kiáltotta a kisebbik, s mikor majdnem elérték a kijáratot, egy újabb robbanás következtében a roppant mennyezet hosszában hasadt végig. Mennydörgő robajjal hasadt végig az óriási freskó kőfala, s por és törmelék hullott mindenfelé.
Mikor a hídhoz értek, a hatalmas épület megremegett.
Siessünk! – kiáltotta a lányka, s a légi híd már vitte is őket a könyvtár felé.
Tétován lenéztek s akkor látták, hogy a parkokat és a függőkerteket folyamatosan lövik, s mindenhol a fekete becsapódásnyomok szeplőitől csúful el a város.
Közben a magasban hosszú füstcsíkok nyiladoztak, s a gránátok tízesével hullottak a városra.
A légihíd is remegni, majd vadul rázkódni kezdett.
- Lezuhanunk! – kiáltotta a lányka, de az apró kis barátnője megfogta a kezét.
- Ne félj! Leérünk!
Végül megérkeztek a könyvtár épületébe. Ahogy végigrohantak a folyosókon, mindenhonnan könyvek záporoztak rájuk.
A kis gömb alakú gépek zavarodottan repkedtek, kettő össze is ütközött, mitől alkatrészeik szanaszét hullottak, testük pedig hangos csattanással hullott a márványpadlóra.
- Vigyetek a lejárathoz! – kiáltotta Remény, mire mindkettejüket két-két gépezet felkapta, s átszáguldott velük az épületen, egészen a kinti parkig.
- Vannak lovak is! - kiáltotta a kisebbik lány. – Csak meg kell találnunk őket! Maradj itt! – mondta, s eltűnt a bokrok közt.
Ágnes felnézett a magasba, s azt látta, hogy sok száz gránát ütötte seb feketedik a hatalmas márványtest oldalába.
Aztán a Fellegpalota egyik tornya a magasból kidőlve lefelé kezdett zuhanni.
A lányka látta, ahogy a falak mellett lezuhan az évszázadokon át csodált torony. Estében darabjaira tört, s mikor leért, óriási robajjal szóródtak szét maradványai, miközben leszakított még egy függőkertet.
Ekkor érkezett meg Remény hercegnő egy fekete paripával.
- Régi elkóborolt jószág, valamikor a palotaőrök lova volt – mondta a kislány, s felkapaszkodtak mindketten a ló hátára.
A lefelé menő utat vágtatva tették meg, miközben látták, ahogy a város pusztul. Hosszú, a tekeredő füstfelhőket láttak mindenhol, s most valóban elkomorult az ég. Mert a kikötő felöl egyre vastagabb fekete füstcsíkok kígyóztak a rommá lőtt tornyok közé.
Mikorra leértek, akkor látták meg, hogy a támadás szinte mindent hamuvá égetett, mi egykor nagy és dicsőséges volt.
A lenti paloták egy része félelmetes mindent maga alá temetve rogyott össze. A felhasadt falak megmutatták az egykor fényűző szobákat; de most széttöredezett kandalló, leszakadt szobák, feketére égett báltermek, egy-egy baldachinos ágyra ráomló hálószoba ijesztő torzója maradt azok helyén.
- Amott van a légikikötő! – mondta Remény, s lágy gyermekarcát merev és kemény vonások tették rideggé és megkeseredetté.
Arra vették az útjukat, de alig láttak a füsttől s az órákkal később is ködként kerengő portól és hamutól.
Nem győzték az utcákon kerülgetni a leszakadt háztetőket, a fáklyaként égő bútorokat. Egy régi konflis kocsi most lángokban állt, ahogy egy híd is, melynek a közepe teljesen hiányzott.
Mikor felértek a kikötőhöz, meglátták a régi fregattokat és uszályokat. Azt, ami maradt belőlük. Legtöbbjének az árboca kettétörve, vitorlái leszakítva lógott egészen a víz üszöktől mocskos habjaiba. Volt olyan hajótest, melyen több lyuk is tátongott, de a legszomorúbb látványt az a napcirkáló nyújtotta, amelyik orral lefelé fordult, s a fara emelkedett az ég felé.
Napvitorlái most is lángoltak, s az egyik ágyúja a vitorlakötélzetbe akadva himbálózott. Fedélzete leszakadt, tornyai kiégtek, kormányműve elhamvadt.
Az utakat mindenfelé törmelék, deszkák, kormos gerendák borították.
Azonban a lövöldözés váratlanul abba maradt, s csak a megégett fa keserű szaga emlékeztetett arra, hogy percekkel ezelőtt még ágyútűz alatt tartották a kikötőt.
Aztán lópaták kopogását és emberi lépteket lehetett hallani.
A füstből a két ifjú kán és néhány eddig nem látott lovas alakja kezdett kibontakozni. S a kisfiúé, akinek aggódással teli arca most nyugodtságot árasztott, ahogy meglátta a lánykát.
- Azt hittem, hogy valami bajod esett! – mondta az idősebb kán.
- Hol jártál egésznap egyedül? – kérdezte az ifjabb.
- Nem voltam egyedül. Találtam valakit – felelte a lány, de ahogy hátrafordult, nem látta a kicsiny útitársnőjét. Hiába forgolódott, csak a szétlőtt város komor díszletei füstölögtek körötte.
- Képzelődtél! – mondta az idősebb kán, s tovább lovagolt, hogy megszemlélje a kikötő maradványait.
- Én hiszem, hogy nem képzelődtél – mondta az ifjabb.
Ágnes kérlelőn a kisfiúra nézett, aki szótlanul állt, s az arca most olyan kiismerhetetlen volt.
- A kalózok leleplezték a szervezkedést, s szétlőtték azt a néhány hajót, amit itt felépítettek a kikötőben – mondta Látó herceg.
- Nem maradt semmink? – kérdezte a lányka.
- Az öbölben van tizenkét hajónk, valamint itt kettőt-hármat összeállíthatunk. És háromszáz embert tudunk toborozni, akiknek csak fele katona – felelte megkeseredett hangon a herceg.
- És ők? – mutatott a messzeségbe a lányka, ahol a rózsaszín eget több száznyi fekete pont pöttyözte.
- Úgy háromszáz hajó lehet, valamint a hátvéd és az oldalszárnyak. Hatszáz hajó összesen és tizenötezer ember. Ebből legalább tízezer katona – mondta az ifjú kán, s lassan lehorgasztotta a fejét.
- Akkor itt az utamnak vége? – kérdezte aggódva a lányka.
- Akkor vége – mondta némi beletörődéssel a hangjában a herceg.
A kislány fájdalmas tekintettel bámulta az elkeseredett arcokat, a megbokrosodott lovakkal birkózó lovászokat, a hordágyakon fekvő sebesülteket. És végül a hajóroncsokat, eldobált fegyvereket, lyukas és foltos zászlókat.
De eszébe jutott az öreg király, aki azért halt meg, hogy visszajuthasson, ahogy a hatalmas faóriás, aki összetartotta ezt a világot. Mit érne az áldozatuk, ha most megfutamodnának.
- Akkor azokkal kell áttörnünk! – csattant fel a lányka ingerülten.
A kán megfordult, s inkább meglepődve, mint dühösen válaszolt:
- Akkor mind elpusztulunk.
- És így? Meddig élhetünk még? És hogyan? – kérdezte a lányka, s a válaszolni nem tudó férfit magára hagyta.
Az pedig úgy érezte, hogy igaza van ennek a kicsi, de naponta érettebb és bátrabb teremtésnek.
Elnézett a messzeségbe, ahol különös mozgolódás támadt. Mintha megindult volna a flotta a város felé.
- Kiüríteni a kikötőt! – kiáltotta, s maga is lóra pattant.
- Az első lövés egy szekeret talált el az utcában, amelyik a becsapódás erősségétől a levegőbe emelkedett, visszazuhanva lángtengerré változtatta az egész utcát. Az újabb lövések a paloták tetejét sodorták le, s azok üvöltő recsegésekkel és csattanásokkal zuhantak a földre.
Katonák és matrózok menekültek a partról vissza az oltalmat jelentő nagyobb házak mögé.
A lányka, amint meghallotta, hogy lőnek, felkapaszkodott a lovára, hogy elvágtasson.
De még a felhőkölő és ijedten felágaskodó lován is a kisfiút kereste, aki a füstben és zajban eltűnt a szeme elől.
Így újra elszakadtak egymástól.
Aztán olyasmi történt, ami Hajnalpart történetében még sohasem. Az ég elkezdett sötétedni, aztán este lett. Mert az ostrom tönkretette Hajnalpart egyik varázslatát, melyért gépek voltak a felelősek, s melyek becsapták a szemet és az érzékeket. Mint valami túlméretezett csontváz, úgy álltak ott a lecsupaszított daruk, melyek egykor a hatalmas égi kupolát megvilágították, miközben megtartották a világ fővárosát.