22. Szellem az éjszakában

Egy éjszakája volt a két ifjú kánnak, hogy mozgósítsák a megmaradottakat.
Sokan a környező hegyekben vagy barlangokban húzódtak meg, mások az öböl zárt sziklafalai közt és halászházaiban találtak menedéket.
Több hajó szétszedett állapotban várt a sorára, s néhány apróbb sérüléssel ugyan, de lebegett a romos utak közt letakarva és elrejtve. Nagy vásznakkal, kormos vitorlákkal, s leginkább romos épületeket utánzó állványokkal álcázták azokat.
És a két ifjú egész éjszaka toborozta az embereket. A legtöbbjük előjött, de sokan féltek, másokat pedig az asszonyok és a gyermekek őrzésére rendeltek. Kevesen voltak, legalábbis a godorani és kadarani egyesített flottához képest.
Másrészt a várost kirabolták, százak és ezrek éheztek, a kalózok pedig a kiürült városból minden értéket elvittek. Csak a kastélyparkot nem bántották, mert valamiféle babonás félelem távol tartotta őket. Azt beszélték, hogy egy szellem kísért a parkban, s a tekintete megöli az elmét.
Másrészt a hódítók ki akarták csalni a megmaradt hajókat. Ugyanis Hajnalpart nyugati része teljesen kiürült, falvak és a városok elnéptelenedtek, de sejtették, hogy titkos mozgalmak még tartják magukat az üszkös falak alatt. És a Boszorkány tudta, ha a maradék ellenállást felszámolja, az emberek visszatérnek megművelni a földeket, s abból eltarthatja az éhenkórász seregét is.
Ezalatt a lányka egyedül bolyongott a sötét parkban, s nem értette, hogy miért tűnt el a kislány. És azt sem, hogy miért nem látták a többiek. Aztán egyszerre tüzet látott. Elindult arra.
Sötét volt az ég, csak a Felhőpalota épülettömbje remegett vészjóslón a pompás kerületek és parkok felett, míg a függőkertek nagy szárnyakként lebegtek bele az estébe.
Elindult a tűz felé, de mikor odaért, nem talált senkit.
A tűz szabadon lángolt, mintha nem tűzrakásra hivatott kéz gyújtotta volna.
- Hát nem látsz? – kérdezte Remény hercegnő, s a lányka hiába forgott körbe, nem látta a kislányt. – Itt, a tűztől balra – hallotta az apró kislány hangját.
Áttetsző alak lépett elő, és Ágnesnek jól meg kellett néznie, hogy felismerje elveszettnek hitt társa vonásait.
- Mi történt veled? – kérdezte a lányka, de megborzongott önnön ügyetlenségétől, hogy ebben a magányos és csillagtalan estében ostobaságokat kérdez.
- Változom – mondta Remény.
- Miért? Nem értem, hiszen ötszáz évig…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert megérezte, hogy ez a változás vele is összefüggésben van.
- Miattad is változom. Mert közel a cél, s a remény valóság lesz.
- Ha elhagyom Hajnalpartot, akkor elveszted a testi valód? – kérdezte a lányka újból.
- Akkor nincs szükséged rám. És nem lesz senkinek. Ha az emberek helyes és igaz dolgokra vágynak, akkor én csak lehetőség leszek. Emlékszel az Őszerdő meséjére?
- A lányka visszagondolt az aranyló tájra, az örökké hulló falevelekre, a lebegők könnyed szállingózására.
- Igen, emlékszem.
Leültek a tűz mellé. Mindkettejük megremegett az est hideg fuvalmaitól.
- Tudod – kezdte a kis Remény hercegnő -, apám sokat mesélt nekem a gyertyafényről.
- Olyan, mintha én is ismerném azt a mesét – felelte a lányka.
- Ismered? – kérdezte először a kisebbik lány, majd maga válaszolta meg a kérdését.
- Hát persze, hogy ismered. Ismerned kell, hiszen akkor nem lenne értelme az egésznek.
Ágnes felvonta a szemöldökét, mert nem értette az aprócska lány szavait.
- Ha elég figyelmes vagy a világra, mindent megértesz – felelte Remény.
- A gyertyaláng meséje. Nagyon régen hallottam. De nem jut az eszembe. Kezdd el, s majd én folytatom! – mondta a lányka, s néhány apró ágat dobott a tűzbe.
A kicsi hercegnő először belebámult a tűz lángjai közé, majd a lányka szemébe nézett.
Ágnes testében gyengéd remegések futottak végig, hiszen a jól ismert arcocska lassan eltűnt, a vonásai eltompultak, s a keze is oly’ áttetsző lett.
De az apró kislánynak volt ereje mesélni, s a fények az arcába kúsztak, ajka megvörösödött.

A gazdasszony a tisztaszoba asztalán tartott egy régi gyertyatartót.
Egy reggel hosszúkás, fehér és szép mintázatú gyertyát tett bele.
Ahogy a gyertya körülnézett, és rögvest elszomorodott. Nem látott egyebet, csak a sarokban egy ágyat magas dunyhával. Az asztalon nem volt más egy szépen hímzett asztalterítőn kívül. A falon volt egy festmény, egy öreg-öreg ingaóra, az ajtó mellett egy házi áldás, s csak a kis kerek dohányzóasztalon álldogált egy fehér porcelánszobor. Egy hattyút ábrázolt, mely éppen szárnyát bontja. És végül az öreg ruhásszekrény dohogott az ajtó mellett a megereszkedett ajtóival.
- Milyen unalmas itt minden! – kiáltotta, és szomorú lett ettől a paraszti egyszerűségtől. – A testvéreim mind úri házakhoz kerültek. Ott minden ragyog és csillog, de itt csak a fehér abroszcsönd és a zúzmarás ablak az összes esemény! Na meg egy egér az ágy mögött! Amelyik most is annyira idegesítőn motoszkál!
De a többiek hallgattak, ugyanolyan szűkszavúak voltak, mint gazdáik.
- Bárcsak megrágna mindannyiótokat egyik ilyen motoszkáló kisegér! – mondta indulatosan a gyertya, majd feszengeni kezdett a gyertyatartóban.
- Szép, szép ez a réz gyertyatartó, ha még nem is annyira előkelő, mint az ezüstből készült kollégája, de ormótlan, szűk és kényelmetlen.
És addig feszengett, míg hangos dobbanással ki nem dőlt a tartójából.
Most jól megnyúlt a képe, s a fintorgást csak akkor hagyta abba, mikor a gazdasszony sietve berohant a szobába.
- Már neked sem hagy békét az egér! Na, nem baj! Most jól megfaraglak! – mondta a nagy, vaskos ajak, s a kövérkés kéz már fel is kapta a gyertyát, egy másik, szintén kövér kéz egy zsíros markolatú konyhakést húzott elő a kötényből, s már faragta is a gyertya alját.
Az pedig szenvedett a vágásoktól, melyek hosszú darabokat metszettek ki a testéből.
Egyre elviselhetetlenebb lett a fájdalma, mikor végre abbamaradt a farigcsálás. Egészen beleizzadt, s már úgy érezte, hogy elájul, mikor hirtelen azon kapta magát, hogy a gyertyatartóban állt.
Aztán egy sóhajt hallott, majd az ajtócsapódást. És végre megint csend lett. És ez még jobban fájt a gyertyának, mint a megcsonkított alteste.
- Ne mozogj már te, mert úgy jársz, mint előbb! – morogta felé nem túl bölcsen a nagy szekrény a megereszkedett ajtóit megmozgatva. Szegénynek nagyon kevés volt a szókincse, s ezt a gyertya rögvest szóvá is tette.
- Ha csak ennyi telik tőled, akkor inkább meg se szólalj! – felelte gúnyosan, majd még egy erőltetett kacajt is elengedett.
- Ah, micsoda egy öntelt fráter vagy! – mondta váratlanul a falióra. – Pedig nincs mire büszkélkedned. Én legalább mutatom az időt, és amíg jól működtek a belső szerveim, addig jeleztem is.
- De most már te is csak egy rokkant veterán vagy! – vágott vissza a gyertya, majd bölcselkedve hozzátette: - És nemsokára a szemétre kerülsz. Csak várd ki a végét! Sok ilyenről hallottam, még, ha ugyan nem is láttam.
Elgondolkodott a veterán szó jelentésén, hiszen sokszor hallotta, bár nem tudta, mit jelent, de érezte, hogy a kiszolgáltsággal kapcsolatos lehet.
- És te mit tudsz? – szólalt meg csendes alázattal a porcelánhattyú, s most egyszerre olyan törékenynek hatott, hogy a gyertya nem is tudott mit szólni.
Egy kicsit eltöprengett, hiszen ezt még senki nem kérdezte meg tőle. Mindenki tudta, hogy a gyertya világít. Világít a házban, kastélyban, templomban vagy csak egy tortán.
- Fényt adok – felelte a gyertya, s közben óvatosan dohogni kezdett, nehogy önteltnek hasson.
- Tudjuk, hogy fényt adsz, de a Nap nálad sokkal több fényt ad - mondta a falióra némi gúnnyal.
A gyertya azonban nem keseredett el a megjegyzésre, hanem ügyesen kivágta magát.
- A Nap is gyertya. Egy óriási gyertya.
- Ugyan már! – szólalt meg a szekrény. – A nap kerek, te meg egy sovány faggyúpálcika vagy.
- Igaz, igaz! - mondta a festmény a falon. A nap egy csillag, mely örökké ragyog. Nézd, rajtam itt a mása! – tette hozzá, s a vászna most jobban megfeszült, hogy láthatóvá váljék széles vászonmellkasán a tengeren ringatózó hajó, ami fölött egy csillag világolt a sötétlő égen.
- Festmény, te nem vagy tisztában a képességeiddel! Te csak egy fakeret vagy egy vászonnal. Te beszélsz öröklétről, mikor a vásznat kivághatják belőled, s bármikor egy másikat tehetnek bele? Vagy egy tükröt. A festék pedig le is kophat rólad. Hallottam már ilyenről is.
Hirtelen elgondolkodott a saját szavain, majd felkiáltott:
- Pardon! Hol a tükör? Egy ilyen szobában mindig kell tükör! Egész sor tükörnek kell lennie, hiszen asszony van a háznál. És láttam két kislányt is! Nos, azok szeretik egész nap magukat bámulni!
Csend fogadta a gyertya szavait. A festmény sértődötten hallgatott, a ruhásszekrény nem akart egy újabb vitától mérgelődni. A falióra pedig hangos tiktakolással a megvetését jelezte a gyertya felé, aki erről nem akart tudomást venni. Csak a porcelánhattyú válaszolt gyengéd hangon:
- A tükör összetört. Pedig ezernyi arcképet őrzött a fényes lelkében.
- Milyen szépen mondtad – felelte a gyertya, s egyre jobban tetszett neki a formás kis porcelán.
- Tudod, én is szívesen hallgatnálak – mondta búgó és szelíd hangon a hattyú. – Te olyan sokat tudsz. Mi itt már azért nem beszélünk, mert az ágynak csak az a témája, hogy a gazdasszony folyamatosan alatta hagyja az éjjeli edényét, ha vendég száll meg a háznál. Az óra csak az elromlott belsőségeiről beszél, a házi áldás csak imádkozik, ami nem lenne baj. Ellenkezőleg, de ez csak egy álszent, nincs benne semmi költészet vagy szépérzék. A szekrény pedig… Nos, erre a nagy melákra nem mondok semmit.
- Meláknak neveztél! – csattan fel a szekrény. Már megint meláknak! Pedig én a szerelmemmel halmoztalak el.
Kiderült, hogy már mindenki szerelmes volt egyszer a kis porcelánhattyúba, de mivel mind korlátolt és kicsinyes volt, ezért mindet kikosarazta.
Így teltek el az elkövetkező napok, a szoba lakói évődtek egymással, s nem kedvelték meg a gyertyát. Csak a kis hattyú hallgatta szívesen a történeteit.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy templomi gyertya – kezdte a gyertya a meséjét, mire az óra, a szekrény és a festmény köhécselni kezdett, és tüntetőleg ellenkeztek az újdonsült mesemondóval. És még attól sem tartózkodtak, hogy kellemetlen megjegyzéseket tegyenek. De Ha egyszer mesébe fogott, semmi nem zökkenthette ki:
– A templomi gyertyát a plébános egy kisfiúnak ajándékozta, akiknek nem volt otthon villanyvilágításuk.
- Nekünk sincs! – okvetetlenkedett a szekrény.
- Csitt! – kiáltott csilingelő hangján a kis porcelánhattyú.
- Ha elcsendesedtek, folytatom – mondta a gyertya, majd nem törődve a válaszokkal, folytatta. Nos, a kisfiú boldogan vitte haza a gyertyát. Messze laktak a falutól, egy széles erdő közepén. Ott egy kicsinyke rönkházban. Karácsony volt, a legszebb ünnep. A gyerekek felsorakoztak az asztalra tett gyertya körül. Mert a templomi gyertya különleges volt. Nagytestű, magas és férfias jelenség.
- Akkor nem olyan közönséges, mint te – szólalt meg a festmény, aki nagyon büszke volt aranyos keretére, s a vásznán látható sok színre.
A kis porcelánhattyú mérgesen nézett a többiekre, akik ettől a pillantástól elgyengültek. És ami fontosabb, eztán csendben is maradtak.
De a gyertya nem jött zavarba, hanem megköszörülte a torkát, s folytatta a történetét:
- És aznap este, ahogy az apró kezecskéjüket a gyertyaláng felé tették, már nem fáztak, s a ház a gyertya fényétől megtelt élettel és mozgással, árnyékok rohantak fel és alá a falakon. S még a kert körül ólálkodó farkasok is elkerülték ezen az estén a kis családot. Inkább lementek a völgybe, s ott vonítottak. De az volt a legszebb, hogy a fényben mindenki mondott egy rövid mesét a másiknak. Vagy egy verset, esetleg énekelt is. Ez volt az ő karácsonyuk.
- És? – kérdezte a falióra.
- Ostobaság! – mondta a szekrény ostobán.
- Közönséges! – csettintett egyet a festmény.
- Szép! – sóhajtott fel a kis porcelánhattyú.
Erre mind elhallgatott.
- Nagyon szép a meséd. Mesélj még! – tette hozzá csilingelő hangon.
- Most nem lehet – felelte a gyertya. – Nagyon elfáradtam. Pihennem kell!

- Hadd folytassam! – mondta Ágnes, s egyre szomorúbban tekintett a kis Remény hercegnőre, aki örökre kislány marad, és lassan láthatatlanná válik.
- Neked kell befejezned a mesét, hogy érts és megérts mindent! – szólalt meg a pattogó lángok mögül egyre gyengébb hangon az apró kis teremtés. És már szinte teljesen elhalványodott az arca, kicsiny keze, mely szinte repkedett, mikor mutogatott vagy mesélt valamit.
Ágnes elgondolkodva felnézett a csillagos égre, majd a kis pásztortűz lángjai közé. Aztán folytatta a történetet…

Egy este meggyújtotta a gyertyát a gazdasszony. Hogy miért tette, nem tudjuk. Talán kiégett a lámpája, talán csak csendes nyugalmat akart maga körül.
Ám ebben a pillanatban valaki csöngetett. A szomszédasszony jött át, aki egy kövérkés és igen bőbeszédű asszonyság volt. Így hát a gyertyát magára hagyta a gazdasszony a többi szobalakóval együtt a résnyire behajtott ajtó mögött. És el is feledkezett róluk.
- Meséljek? – kérdezte lelkendezve a gyertya, s a lángjának gömbölyű fényéből varázslat csöpögött a szobába, mint egy asztalon felejtett ecsetből a színek különös látomása.
- Ha nincs jobb dolgod! – dohogta a szekrényajtó.
- Más dolga sincs – jegyezte meg a festmény, s az ingaóra mintha bólogatott volna.
Egy kis családból az apa, az anya és a nagyobbik fiúgyermek kievezett a szigetek felé. Szerették az óceán leheletét, a szigetek melletti vörös korallerdőket, melyet ilyenkor látni is lehetett.
Azonban egy vihar elragadta a hajójukat, s messzire elsodorta őket. Este lett, mikorra elült a szél vad rohanása. De az égen a csillagokat a felhők eltakarták, a hold sem ragyogott, s a víz és szárazföld összefeketedett.
Így ringatózott a lélekvesztő a három reszkető, átfázott utasával keresvén a partot. Mindenüket elvitte az orkán és az eső, csak egymásnak maradtak.
- Mi lesz velünk? – sóhajtott az apa.
- Nem akarok itt veszni! – sírdogált a gyermek.
- S mi lesz a kis árvánkkal? – vallatta önmagát az asszonyka, s karjával betakargatta az összegömbölyödő fiút.
A kisebb pedig kiszaladt a tengerpartra, s várta, hogy végre hazatérjenek a szerettei. De csak a hatalmas víz moraját hallotta, s az ég komor mordulásaiba hallgatott bele.
Ez a kisfiú néma volt, talán így született. Mindent megértett, amit mondtak neki, de csak a szeme rebbenésével válaszolt a kérdésekre.
A tomboló zápor és szelek vad dörömböléseire is csak nyöszörgéssel válaszolt. Aztán egyre nagyobb ökölcsapásokkal öklözte végig a tengert és a partot a hurrikán.
A fiúcska kimenekült a házukból, mert előbb annak a tetejét szaggatta le, majd a falakat is összedöntötte egy vad és jéghideg roham. A bútorok is összetörtek. A kisfiú nem keseredett meg a ház miatt, mert tudta, az apja újat fog építeni nekik, s még szebbet is.
Egyetlen valamije maradt meg, az első áldozására kapott gyertyája.
De hiába gyújtotta meg, a szél elfújta annak apró lángját, s csak egy cérnavékony füstcsík maradt utána.
- Istenem, ha én nem tudok fényt adni, adj helyettem te, mert én semmi vagyok, te pedig minden! – imádkozta váratlanul a gyermek.
Hangja vékonyka volt, mégis csendet parancsolt a tájra. S a gyertya kanócán először egy apró fény jelent meg, majd egyre nagyobb lett. Ebben a sötétségben a legkisebb láng is messze elért.
A kishajó utasai meglátták a fényt, s hamar partot értek. Ott összeölelkeztek, s bár szánták, hogy minden vagyonuk odaveszett, de a legkisebb gyermekük és ők hárman visszataláltak egymáshoz.
Csend lett a szobába, csak a gyertya sóhajtott egy olyan sóhajtással, mint aki elismerést vár a többiektől.
- Ez is szép volt – mondta a kis porcelánhattyú.
- És önző - mordult egyet a szekrény.
- Minden meséd rólad szól. Pedig te csak egyszerű gyertya vagy, akinek a szobában van a helye. Ott sem a legelőkelőbb helyen!
- A gyertya fénye és az én csillagfényem a tengeren… Ha… ha.. Nevetséges ezt összehasonlítani – hencegett a festmény a falon.
- Ez csak költészet – mondta szomorún a gyertya.
- Költészet! Lárifári! Kinek kell ma már költészet! Tessék végre komoly dolgokkal foglalkozni – szólt a falióra megvetéssel a hangjában.
- Miféle komoly dolgokkal? – kérdezett vissza a gyertya.
- Mifélével? Hát az idővel! És a valósággal!
- A valóság… - mondogatta magában a gyertya. - A valóság unalmas, a képzelet erőt ad a túléléshez.
- Tapasztalatlan vagy. És rövidéletű! – hörögte a szekrény, mire kinyílt az egyik ajtószárnya.
Valaki azt mondta, hogy így nevet ez a régi szúrágta bútordarab. Igaz, ritkán nyílt ki az ajtószárnya, s a szekrényt inkább zsörtölődni vagy zsémbeskedni hallották.
- És mást is tudsz mondani? - kérdezte a kis porcelánhattyú kedélyesen.
- Mire gondolsz? – felelt kérdésre kérdéssel a gyertya.
- Bókolni. Szépeket mondani nekem. Mindenki mondja, hogy apró vagyok, de szép a formám, csillogó vagyok, dísze a szobának. Bár tudom azt is, hogy a mozdulatlanságom nem vonzó.
A gyertya azonban körülnézett a szobában, s így szólt:
- Nem vagy mozdulatlan. Nézz a falra!
A kis porcelánhattyú ámulva látta, hogy alakja a falon mozog. Mintha a szárnyával legyezne, hogy felemelkedjék. Máskor hosszú és kecses nyaka remegett meg, aztán újból a szárnya és a teste szálldosott egyre magasabbra a falon.
A kis porcelánhattyú boldog volt, hogy mozogni látta önmagát. Mintha az álma valósult volna meg, mert ezeknek a kis csecsebecsének igénytelen álmaik vannak.
Végül a gyertya bókokat mondott a kis hattyúnak, az pedig egészen beleszeretett a gyertyába.
A többiek unottan és némi irigységgel fordultak el tőlük, s inkább a szú percegését hallgatták az ajtótokban, vagy belebámultak az este nagy fekete szemébe. És magukat okolták, amiért, ők nem meséltek a kis porcelánhattyúnak meséket.
De ahogy az idő múlt, a gyertya egyre alacsonyabb lett.
- Te összemégy! Szemmel láthatóan zsugorodsz! – mondta szánakozó hangon a kis porcelánhattyú.
- De a lángom egyre magasabb. Amit veszít a testem, azt a szellemem visszanyeri – felelte a gyertya, de maga is elbizonytalanodott ennek igazában.
Aztán a láng is egyre kisebb lett, s a test már csak egy keskeny csonk maradt.
- Oh elveszel! S akkor ki fog nekem mesélni? És ki fog bókolni? – kérdezte a kis porcelánhattyú.
- Ez a költők és álmodozók sorsa. Saját lángjuk pusztítja el őket. De egyszer miattuk lett fény, ők keltették életre a mozdulatlant – felelte önsajnálkozással a gyertya.
- Szeretlek! - mondta elfúló hangon a lassan mozdulatlanságba dermedő csecsebecse.
- Szeretlek… – lihegte vissza a gyertya, mert már alig kapott levegőt.
És mielőtt tovább folytatta volna, egyszerre ellobbant, s a kis fekete kanóca belecsúszott a gyorsan megdermedő viaszba.
A hattyú csendesen sírdogált, mire megszólalt a szekrény:
- Milyen szánalmas látvány.
Mire a festmény így felelt:
- Így múlik el a világ dicsősége.
Az óra csak egyet kattant, nála ez jelentette az elégedett csettintést.
Csak a hattyú nem szólt semmit. És soha többet nem is szólalt meg, bárhányszor is szólongatták.

A mese hangjai még a levegőbe remegtek, s a csöndbe a tűz pattogása kopogott bele, mint egy ismeretlen látogató.
Ágnes most a kislányt, azt a kedves és apró teremtést kereste a tekintetével. De már nem látta sehol.
- Hol vagy, Kedves? – szólongatta, mire egyszerre a vékony gyermeki hang megszólalt:
- Itt vagyok, csak te már nem láthatsz. De ne feledd a mesét, mert ez visz haza! - szólt hang, majd ez is elenyészett.
A kis tábortűz pattogva ágaskodott fel, majd egy lobbanással kialudt.