23. A Nagy Könyvháború

A nap felrohant az égre, mikor a lányka kinyitotta a szemét.
Egy ismerős arcot látott maga felett, miközben a teste szelíden ringatózott. Az idősebb kán karjaiban feküdt, aki a titkos kikötők felé vitte.
Behunyta a szemét, s úgy tett, mintha aludna, közben próbálta kitalálni, hogy mi történik körötte. Lassan ébredt, s nehezen eszmélt.
- Ébresztő kishölgy! – hallotta hirtelen, s a ringatózás megszűnt.
Kinyitotta a szemét, s egy apró, hegyes és magas sziklákkal körülvett öbölt látott maga előtt. Álcák mögé rejtett hajótestek sötétlettek itt is, ott is. És szalmával letakart fegyverek dombosodtak egy-egy szekéren. Máshol, íjak, kardok és sisakok feketéllettek egy kisebb kordéban.
- Erről hallottam – mondta magának. – Ez a Titkos Kikötő. Hajnalpart királya az ellenség megtévesztésére építette a jobb és a bal parton.
A két ifjú összenézett.
- Kitől hallottál róla? – kérdezték szinte egyszerre.
- Úgysem hinnétek el… De tudok róla, s azt is tudom, hogy támadnunk kell.
A két kán megint egymásra nézett, majd a fejével nemet intve az idősebb válaszolt.
- Nem támadhatunk. Óriási a túlerő. Egyelőre csak két tucat hajót fegyvereztünk fel. A kalózok több százan vannak. Mennyi esélyünk lehet ellenük?
- Tegnap Remény hercegnő eltűnt. Csak a lelke maradt meg. Ez azt jelenti… Azt jelenti…
- Mit jelent? – kérdezte Látó herceg.
- Hogy visszamehetek. Ő az én reménységem. Most már csak egy halvány érzés, és nincs szükségem rá, mert teljesülnie kell annak, amit akarok.
- Ha most támadunk, mind odaveszünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Tettre herceg, majd elfordult.
A lányka azonban nem hagyta magát.
- Olvastam az ősi históriákban, hogy a nagy háborút hogyan nyerte meg Robanak erdői és pusztai sámánjai Kadaran rabló flottái ellen.
- A história egy szép mese, a valóság pedig ott van! – mutatott a hosszú fekete karéjra Tettre herceg, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
- Ti azért vagytok itt, mert én kiűztem Kal Kadaran szikláiról a Boszorkányherceget. S most azért vagytok itt, hogy elpusztítsuk azt, ami megmaradt belőle. Teste megégett, sebezhető, s itt van az a fullánk, mely végleg megsemmisíti – mondta a lányka, s a lova nyerge mögül előhúzta Robanak kardját. – Robanak bízott meg azzal, hogy pusztítsam el, s ha ő megbízott bennem, ti miért nem.
Az ott állók helyeslőn bólogattak, Látó herceg az állát a tenyerébe hajtva gondolkodott, Tettre vonásai pedig egyre inkább elmélyültek.
Aztán a két ifjú a lány felé fordult, s mindketten igent bólintottak.

Mikor legmagasabban járt a nap, újabb gránáteső hullott a városra. A kikötő lángban állt, és sok partközeli palota és udvarház falai szinte teljesen eltűntek. A fű kiégett, csak pernye szállt a levegőben, s mindenhol az égett fa és az elhullt állatok bűze terjengett.
Hajnalpart felett újra vaskos szürke felhő vonaglott.
És az ég már rég nem kék, hanem olyanná lett, mint a város, mint az emberek arca: füstössé és piszkossá.

A két kikötőből huszonegy hajó indult el szétszóródva, hogy ne tudják messziről könnyedén elpusztítani azokat.
A kalózhajók azonban nem lőttek, hanem némán várakoztak. Nem tudták mire vélni a hajók váratlan érkezését, melyeken nem lobogtak zászlók, ugyanakkor a városon fehér zászlók lengtek. Mert a város megadta magát, s kilenc hajót nem engedett kifutni, de az a néhányszáz katona és matróz, akik felemelkedtek a hosszúkás napvitorlák alatt, felkészültek, hogy mindannyian meghalhatnak.
A repülő fregattok előbbre jöttek, de nem tüzeltek, csak fenyegetőn várakoztak.
Hajnalpart hajóiról jól láthatón a matrózok kilökdösték az ágyúkat, melyek a mélységbe zuhantak, az alattuk nyugodtan terpeszkedő tengerbe.
Kadaran flottája nyugodt maradt, ahogy Godorané is.
- Dél van – suttogta Látó herceg, s a hajók árbocán felszökött egy kis zászló, melybe a nap volt belehímezve.
- Vitorlákat oldalra fordíts! – szólt az idősebb kán, s a napvitorlák egyszerre fordultak oldalra.
Mögöttük hatalmas tükrök álltak, melyek egyszerre villantak fel, hogy száznyi nap tüzeljen a kalózhajókra.
- A hajótestre! – kiáltotta a fiatalabb, s abban a pillanatban több kadarani cirkáló lobbant lángra.
A tűz keresztülrágta magát a fedélzeteken, mitől az ellenséges hajók egy része kettétört, majd mások tűzgolyóvá válva zuhantak le.
Közben felgyulladt a godorani flotta raktárhajója is. Fekete füstszalagot rángatott maga után, aztán fülsiketítő robbanással szakadt szét a hajótest. A tűz átterjedt több hajóra is, s a tüzérhajók sorban felrobbantak.
- Tükröket és lencséket az árbocokon élesíteni! – kiáltotta Látó herceg.
Újabb és újabb fregattok lettek az enyészeté.
Mikor már ötven hajó elpusztult vagy lángokban állt, megjelentek a kadarani csatacirkálók és két óriásnaszád.
Az első gránátok süvítve szálltak el mellettük, de egy bomba a legszélső hajó főárbocát törte ketté, s annak napvitorlája leszakadt. A napszigeti hajó lassan zuhanni kezdett, majd előre dőlt, később kettétört. Úgy zuhant a mélybe, mint az a bomba, melynek már csak pusztuló tömege van.
A következő találat a lányka oldalán repülő naszádot találta el.
A lángok átszaladtak a fedélközön, majd felkúsztak az árbocon. A hatalmas tükör kettétört, mely előbb még dühös lángokat okádott az ellenségre.
A naszád az oldalára fordult, s a tehetetlen hajótestbe több tucat gránát csapódott.
A lányka könnyek közt nézte a rémült matrózokat, s Látó herceg csak akkor tette a kezét a lányka szeme elé, mikor a katonák és matrózok teste tehetetlenül hullt a mélybe.
Aztán újabb két hajó lobban lángra a maroknyi flottából, de a hajnalpartiak azalatt legalább tíz hajót felgyújtottak. A másik oldal is szétszóródott az emésztő tűz elöl, a flottájuk fele menekülésre fogta a dolgot.
S akkor látták meg a Boszorkányherceg hajóját.
Sokkal nagyobb volt, mint a többi. Az árbocain a magas napvitorlákat rácsok védték, s négy lövegtorony volt a hajón.
Hajnalpart legnagyobb hajója került szembe az óriáscirkálóval. Mindkét hajó nyílzáport zúdított a másikra, majd a gránátok az árbocokat akarták kettétörni. Az árboctörő gránátok ellen újabb és újabb pótárbocokat szögeltek, de a matrózok elfogytak a hajnalparti cirkálón, mert a négy lövegtoronyból száznyi nyílvessző csapódott a fedélzetre.
És akkor váratlanul irányt változtatott a kadarani gálya, s oldalról nekiment a fregattnak. Az pedig egészen a közepéig repedt, majd a nyilak és a gránátok felperzselték az egész fedélzetközt.
A látványos győzelem hatására újra egyesült Godoran és Kadaran. A gránátok százával suhantak és röpködtek minden irányból, s Hajnalpartnak négy sérült és tépett hajója maradt.
- Ez a vég! – mondta Látó herceg.
- De nem lesz dicstelen – felelte az ifjabb kán. - Mindent a vezérhajókra! – kiáltotta, s a maradék gránátot és nyílveszőket kilőtték.
Három ellenséges hajó szétesett vagy felgyulladt, de most már lőszer nélkül maradtak a hajnalpartiak, s szinte tehetetlenül sodródtak az ellenség felé.
- Gondolj a mesére! – hallotta a lányka Remény hercegnő hangját, de mielőtt szétnézhetett volna, újra fülébe csengett a hang. – Gondolj a históriára! A valóság akarattá vált álom!
A lányka becsukta a szemét. A régi hősökre gondolt, a hatalmas és dicső hajókra, a győztes flottákra. Még hallotta a gránátok suhanását, a zúgó bombákat, a sistergő nyilakat, a jajveszékelő matrózokat és katonákat.
Aztán már nem hallott semmit, s lassan nem érezte az égett fa keserű illatát, a füst maró páráját.
Csak az ezüstpáncélos vitézeket látta maga előtt, s aranyos ruhájú, magas süvegű íjászokat, akiknek a haja egészen a vállukig ért, s akiknek a mellkasán aranypáncél van ragyogó napdísszel. S látta a sámánkirály nyílvetőit, akik nyílpuskával állnak a lövegtornyokban. A lánykát felrázta a gondolat, hogy ez az ő története, itt minden miatta van.
És akkor arra eszmélt, hogy valaki megragadja a vállát, s eszméletre rázza.
Amint kinyitotta a szemét, hatalmas páncélozott hajókat látott minden oldalról, akik lőni kezdték Godoran és Kadaran hajóit.
Kis idővel később a fekete zászlók alatt hajózó flotta lángtenger alatt hamvadt a semmivé.
- Miénk a Boszorkányherceg! – kiáltotta az idősebb kán, s oldalról ütköztek a vezérhajónak, melyet a másik oldalról két páncélos fregatt szinte rommá lőtt.
Aztán megcsáklyázták a hajót, s a két kán és még tíz katona köteleken lendültek át a pusztulva égő vezérhajóra.
A kalózokat gyorsan kardélre hányták, s már csak a boszorkánykirály maradt hátra.
A hatalmas páncélos alak azonban nem hagyta magát. A katonákat egyetlen ütéssel a földre döntötte, s az ifjabb kán kezéből kiütötte a kardot, míg az idősebbre rádöntötte a lövegtorony üszkös és égett romját.
A kormos deszkák és állványzat maga alá temette Tettre herceget. Aztán a boszorkányherceg Látó herceghez lépett, aki a földön hevert.
- Ez könnyű győzelem! – mondta és döfésre emelte a kardját.
De abban a pillanatban a lányka Robanak kardját a boszorkányherceg felé dobta. A kard átszakította a mellvértet, s keresztül hatolt a testen.
Mindenki a füléhez kapta a kezét a borzalmas sikolytól. A következő pillanatban a boszorkányherceg teste megfeketedett.
Árny lett, majd lassan eltűnő áttetszőség. Mintha soha nem létezett volna…
- A herceget! – kiáltott a lányka, s egyszerre egész sokaság emelte le a sistergő és feketére égett fadarabokat a hercegről.
Arca telve volt horzsolásokkal és égési sebekkel. Alig hallhatón beszélt.
- A könyveid valóra váltak.
Ágnes elgondolkodott. Igen, a könyvek. A világkönyvtár históriái nem a múltnak részei, hanem az állandóság örök igéi. Hát így érnek össze az idők…
- Nem a könyveim, a szeretetem – felelte a lányka.
A fiú megfogta a lány kezét, aki a másikkal átfogta a fiúét.
- Ez mégis úgy vonul be a történelembe, mint a nagy könyvháború.
Látó herceg akkora ért oda, s mint aki mindent hallott, hetyke mosollyal az arcán így szólt:
- Bárhogy is nevezzük, mi nyertünk!
A Hajnalpart előtti égi óceán még most is szürke ködben állt, s egészen a városig tekergőzőtt a több száz elégett naszád émelyítő füstje, de messze már felzendültek az öröm harsonái, s dobogni kezdtek a győzelmi dobok.
S mikor a száznyi hajó a leomlott kikötő felé hajózott, a városon már a hajnalszín lobogók százai táncoltak versenyt az örök hajnalok szeleivel.