Tölgy a csillagok között

Hamar elterjedt a győzelem híre, s mikor két nap múlva a hajók hajnalpart közelébe értek, óriási tömeg lepte el a kikötő helyén húzódó hatalmas krátereket, melyeket a kalózok bombázása hasított a régi pompás kikötőváros partjába.
- Te vagy a királynőjük! – mondta Látó herceg a kislánynak, miközben a gondoktól megtisztult arca tele volt örömmel.
- Van ennek a birodalomnak királynője. Bölcsebb és jobb nálam. És nekem…
- Tudom, nincs maradásod! – mondta az ifjabb kán szomorún. - Csak még pár napot maradj!
- Nem tehetem. Azonnal indulnom kell. Már most úgy érzem, hogy túl sokat késlekedem.
- Akkor elkísérünk. A kis társad nem elég, hogy biztonságba légy – mutatott a kisfiúra az ifjú férfi.
- Csak ez a hajó, s néhány matróz! Ennyi elég lesz – felelte a lányka ellentmondást nem tűrő hangon.
Maga is elcsodálkozott, hogy mennyire más lett. Elveszett belőle a régi szertelensége. Mintha lelke felfalta volna az összes gyarlóságát és félelmeit, melyet a gyermeki évek aggattak rá.
- Ahogy parancsolod – felelte a kán, s meghajolt a lányka előtt.
- Csak kérem – mosolygott a lány erre a hős vitézre, aki alázattal hajlongott előtte.
Úgy érezte, hogy nem illeti meg hódolat.
Esteledett, s a szélvitorlákat kiengedvén a hajó süllyedni kezdett, egészen le a tengerig.
Lent már hajó várta, hogy a napvitorlák helyére felhúzzák a csillagvitorlákat.
- Holnap délig kitartanak – mondta egy tiszt, majd intett, s elkezdték felhúzni a nagy fekete csillagvitorlákat, melyek elnyelik a fényeket, hogy ismét magasba emelkedhessenek.
Így hát a hajó megfordult, az oldalsó szélvitorlák szinte húzták a tenger felé ezt a kecses mozgású és gyorsjárású fregattot.
A fegyvereket leszedték róla, s még a lövegtornyokat is leemelték a magas kikötői daruk.
Most már semmi nem hátráltatta őket, hogy útra keljenek. Elindultak a messzi ismeretlen felé, ahol a Boszorkányhercegen kívül még senki nem járt, s ahonnan még nem tért vissza rajta kívül más hajós.
Az árbocok megreccsentek, ahogy a vitorlák megfeszültek, s a fedélzet enyhén megbillent,:
Vége volt a háborúnak, s mégis azt érezték, hogy ez lesz a legnehezebb útja a kecses hajójuknak.
Egyszerre ezernyi sárgán villódzó sárga folt közeledett feléjük. Gyorsan repültek, s mikor föléjük értek, akkor látták, hogy a gömb alakú apró légi sajkák vitorlavászonból készültek, melyeket kicsi mécsesek emeltek a magasba, hogy föléjük fújja a dagálykor feltámadó szél. Oly sok lepte el közvetlenül felettük az eget, mintha maguk is csillagok lennének. A lányka csodálva nézte a repülő gömböket, melyek mintha őket kísérnék.
- Neked küldik hálából a hajnalpartiak, s a halottakat gyászolják egyúttal velük.
A lányka nem tudott mit mondani. Könnyes lett a szeme, a szava elakadt. Eszébe jutott az a tizenhét hajó legénysége és katonasága, akik érte és a városukért haltak.
A fénylő sajkákat lassan szétkergette a szél, az ég megfeketedett, a szél oly messze rángatta a hajót, hogy a város fényei és a part elveszett. Mindenhol az óceán sötét tömege mozgott körülöttük. Apró hullámok fecsegtek a gyengéd szellőkkel, majd a szél is elállt, s felettük milliárdnyi szikrákkal felragyogott a csillagos ég.
A csillagvitorlák felszaladtak az árbocokra, s ott kibomlottak, majd megfeszültek. A hajó felemelkedett, s a tenger alattuk csak egy nagy sötét folttá változott, melyre a hold húzott végtelenbe vesző fehér csíkot.
Minél magasabbra ért a hajójuk annál inkább kitárult előttük a végtelen. A Hold óriásira nőtt, s a csillagóceán szinte hullámzott körülöttük.
Ez az ég költészete, mondaná a gyertya, ha egyszer láthatná ilyen magasan a világot. Ez jutott az eszébe a lánykának, s észre sem vette, hogy órák hosszat mentek előre egyre nagyobb sebességgel.
A kisfiú most sem szólt, csak az orrárbocnál állt, s nézte a messzire ellebegő csillagvitorlát.
- Még néhány óra, s itt a hajnal – mondta Látó herceg visszafogott aggodalommal a hangjában.
A lányka mintha meg sem hallotta volna, úgy felelt:
- Egyszer régen egy barátom mesélt a Holdról. Azt mondta, hogy a Földből szakadt ki a Hold, s ami a helyén maradt, az most az Örök Múlás Erdeje.
- Az öreg barátok már csak ilyenek. Tele van a szívük mesével. Talán ő majd elmeséli egyszer – felelte az ifjabb kán, s most is szomorúság vegyült a mosolyába.
- Ő már meghalt – mondta a lányka, s visszagondolt a nagy fehér szakállú Pásztorkirályra, aki miatta halt meg Kal Kadaran zord hegyfokán.
Hirtelen messziről világosság villant, majd messzibe hajló fénnyel világítani kezdett.
- Ott az irány, amerre mennünk kell! – mondta a lányka, s az ifjabb kán intett a matrózoknak, akik a csillagvitorlákat elfordították.
- Mi az ott? – mutatott felé a lányka vékony kis kezével.
- Talán egy öreg barát ő is - felelte Látó herceg, s megkapaszkodott a hajó vaskos kötélzetébe, mely a csúcsvitorlákat feszítette.
A fény egyre nagyobb lett, aztán alakot öltött. Hatalmas fénylő fa lett fehér törzzsel, fehéren világoló lombbal, s lángoló gyökerekkel.
- Igazad van, herceg. Egy régi barát az, Robanak! – kiáltott a lány örömében.
- Ha ő az, miért nem szól? – kérdezte a fedélzetről az idősebb kán.
- Ő a mi útjelzőnk. Nincs szükség beszédre – mondta a lányka, s a hajó keresztül haladt a fénylő fán.
Mikor a lány a hajó végébe szaladt, csak a csillagos égboltot látta, s az alant sötéten vonagló óceánt.
- Ha feljebb megyünk, ki jutunk a világűrbe, ha a tengerbe hajózunk, a semmibe hullunk – mondta Látó herceg. Ha tartjuk az irányt… Erről csak annyit tudok, hogy van egy világítótorony, mely a világvégét jelzi.
A lányka visszafordult a csillagos ég felé, majd a kisfiúra nézett, akinek arca halványan derengeni kezdett.
- Nem értem a jeleket – suttogta a lányka önmagának. – Nem értem azokat!
- Emlékezz Robanak szavaira! – hallotta újra a régi elveszettnek hitt kishercegnő hangját.
- Remény, segíts rajtam! – kérlelte a lányka, s a két herceg értetlenül nézett minden irányban, hiszen senkit nem láttak.
Közben a kisfiú arcának derengése ragyogássá vált, s akkor a gyengéd kislányhang megint felcsendült a tudatának egy rejtett zugából:
- Emlékezz Robanak szavaira! Emlékezz, mit mondott utoljára!
Ekkor a lányka maga elé képzelte az utolsó találkozásukat.
-„És ne felejtsd, a fénybe kell repülnöd!” - Ezt mondta – villant át lányka tudatán az a félelmetes este.
- Ott! Nem messze! A világítótorony! – kiáltotta Tettre herceg.
A messzeségben, szabályos időközökben felvillant egy fénysugár. A csillagok mintha most halványabbak lettek volna.
- Meg kell állnunk! – mondta a lány a fiatalabb kánnak. – Nem jöhettek tovább!
- Mit beszélsz, kedves húgom? – kérdezte fel zavarodottan Látó herceg, s most a féltés árnyékolta be a tekintetét.
- Csak ketten mehetünk tovább. Ő és én! – mutatott a lányka a kisfiúra.
A fiatal kán nem mert vitatkozni a kislánnyal, s mikor a kisfiúra nézett, megzavarodott annak fénylő arcától.
- Ő jött értem, ő visz vissza – mondta a kisfiú arcába nézve.
Majd az ifjabb kánra emelte a tekintetét.
- Engedjetek le nekünk egy csónakot! Ti pedig forduljatok vissza! Ha most indultok, a vitorlák visszavisznek Hajnalpartra. Ne késlekedjetek!
Ezutóbbi szavakat úgy mondta ki, hogy a sírás fojtogatta.
- Mit mondhatnék? Hogy megmentettél engem és a testvérbátyám. Hogy megmentetted Hajnalpartot, s talán az egész világot. És most itt hagysz – felelte az ifjabb kán, s egészen megkeseredett arcot vágott.
- Ne mondj semmit, hisz nélkületek nem sikerülhetett volna. És sokan meghaltak miattam - mondta szinte magának a lányka.
- Nem miattad. Kishúgom. A gonoszság miatt.
A lányka némán bólogatott, a szívét feszítő önvádat akarta enyhíteni a kán szavaival, de azt is tudta, hogy búcsúnak már nincs ideje.
- Segíts bennünket le a csónakig!
A férfi lekísérte a két gyermeket a hajó oldaláig, majd a lányka derekát átkarolva gyengéden beemelte a csónakba.
Az apró csillagvitorla megfeszült, s a kis csónak elszökkent a hajótól. A lányka ebben a felemelő és fájdalmas pillanatban nem tudott semmit mondani, s még arra sem volt ereje, hogy a feléje búcsút intőknek visszaintsen.
A nagy hajó hamar elveszett az éjben, csak a tompán meg-megcsillanó csillagoktól fakó ég maradt felettük. És a világítótorony előttük, mely egyre vakítóbb fénnyel ragyogta be az arcukat és a kis csónakot a magas vitorlájával.
- Mi fog most történni? – kérdezte némi szorongással a lányka a kisfiút.
- Emlékezned kell minden hozzád idézett szóra! Az idő arcainak szavaira… - felelte a kisfiú talányos mosollyal az arcán.
- Igen, arra pontosan emlékszem. Az még nem volt olyan rég.
A fiú elnevette magát, s a lányka nem értette, hogy a fiú min nevetett. De akkor már az emlékezete előcsalta a két kőóriás szavait:
- Az idő utoléri önmagát. Ezt mondták. De nem értem.
- Fogd meg a kezem! – mondta a kisfiú, s a lányka felé nyújtotta az apró kis kezet.
Az ujjak ráleltek egymásra, s a két tenyér egymásba simult. A fiú arca most már olyan fényesen ragyogott, hogy a vonásai eltűntek, s a szem, orr és a száj körvonalai is csak egy-egy vonásnak látszottak.
- Nézz és láss! – mondta a kisfiú.
És a lányka hirtelen maga előtt látta önmagát évekkel korábban.
A résnyire kitárt ajtón belesett, s egy nőt látott, aki csendesen fekszik az ágyon. Valaki az arcára terített egy lepedőt. De a női arc ismerős volt. Az édesanyjáé. Aztán az apját hallotta: „A feleségem és a fiam is…”
Majd egy ismeretlen női hang válaszolt: ”Nagyon sajnálom…”
- Kérem, most búcsúzzon el tőlük!” - zendült egy harmadik, egy ismeretlen hang. Az orvosé…
- A testvérem vagy – mondta a kisfiúnak a lányka. – A másik Péter is te voltál, már akkor is a kisöcsém szelleme, aki... Csak nem akartam emlékezni rá. A nevét sem akartam tudomásul venni – mondta a lány, s könnyek szöktek a szemébe.
A hangja remegni kezdett:
- Miért hoztál ide?
- Mert szükséged volt rám - felelte a kisfiú.
- De akkor mások miért nem járják végig ezt az utat. Nemcsak az én kistestvérem hal meg… És oly sokaknak az anyukájuk….
A kisfiú intőleg felemelte a kezét, majd szomorún így szólt:
- Nézz és emlékezz!
A lányka pedig látta, ahogy ül a kocsiban, s az apjával vitázik. És akkor nagy fényesség támadt körülötte. A fény elvakította, majd egy másik autó nekirohant az autójuknak. A csattanást és a csörömpölést nem hallotta, csak a megpördülő autójukat látta, s a másikat, amelyik belefordul az árokba.
- Akkor hát meghaltam – mondta a kislány dadogva.
- Az idő utoléri önmagát – idézte a kisfiú az idő arcait. – A te időd utolérte önmagát.
A világítótorony most olyan közel volt hozzájuk, hogy a lányka önkéntelenül a szeme elé kapta a tekintetét. És a fény elnyelte az arcát, majd az egész testét. Aztán amikor legközelebb kinyitotta, csak nagy fehérséget látott…