Egy megkerült világ

A lassan kitisztuló kép fehér falakat mutatott, majd ablakot, melyen a beáradó napfény szétkente a remegő vonalakat. Aztán a vonalak mégis kiegyenesedtek, és akkor Ágnes már látta a mennyezetet is, egy asztalt, majd az ágyat is, melyen feküdt. A kezét, melyből egy vékony cső szaladt végig a teste mellett, majd eltűnt a fejénél.
- Felébredt… - hallotta maga mellett.
- Még nem biztos, hogy a tudatánál van – hallott felülről egy férfihangot.
Majd erős fény lövellt a szemébe. Behunyta, s a fejét elfordította.
- A fényre reagál – hallotta újra a férfi hangját.
Mondani akart valamit, de az ajka nem engedelmeskedett. Nyöszörgést hallott, majd újabbakat, s akkor tudatosult benne, hogy saját hangját hallja.
Aztán a neszek felrohantak a füléig, beosontak a fejébe. Ajtócsapódás, majd suttogások. Érezte, hogy többen is ott vannak.
- Az idő – kezdte, de már nem hallotta a saját hangját.
Csak a száját érezte, mely száraz volt, majd az arcán a nedves kendő érintését. De mind a sötétbe veszett.

Az ablak nyitva volt.
Friss őszillatot csepegtetettek a lombok a szobába, melytől bódultnak érezte magát.
A tekintete megtelt képekkel. Fal, szekrény, kép, óra, lámpa, ágy, ablak. És egy női arc. Ismeretlen volt, s idegenül nézett rá.
- Hát végre felébredt! – mondta, s hosszan elmosolyodott.
Ő pedig kereste a szavakat, de a szótörmelékek kihullottak az ajka közül.
- Ne beszéljen! Még kifárasztja önmagát – mondta a nő kedvesen.
Legalábbis olyan kedvesnek tűnt a hangja, az arca és az érintése.
Érezte az ujjakat, ahogy végigsimítják a karját.
- Kórházban vagyok? – kérdezte, s ez volt az első mondat, melyet ki tudott mondani.
- Nem, kedves. Ez egy rehabilitációs központ… ha tudja, mit jelent.
- Nem, nem tudom – nyöszörögte. – Apust keresem. Ő hol van?
- Az édesapja nem tud most itt lenni.
- Miért? – kérdezte, majd azt szerette volna elmondani, hogy mennyire fáradt.
De ehhez már nem volt ereje.

- Emlékszik a nevére? – kérdezte az orvos.
- Ágnes. Igen, Ágnes.
- Nagyon jó – felelte a szakállas férfi. – És másra emlékszik?
- Mindenre. Voltam valahol.
- Igen? És hol?
Ágnes elnevette magát.
- Én nem… nem is tudom…
- Mit nem tud? – kérdezte az orvos, majd megigazította a szemüvegét.
- Nem tudom, hogyan mondjam el. És nem is akarok beszélni róla! Meg aztán a hangom…
- Mi van a hangjával?
- Más. A kezem és az arcom.
- Ez természetes! – felelte az orvos.
Ágnes újból elnevette magát.
És a nevetése is más volt, s ettől kétségbeesett. Mert ez egy nő nevetése. Ezért elkomorult, majd bevillant egy kép. Ott a sötét ég alatt. A szikláknál…
- Ez nem természetes. Én látok valamit. Olyasmiket, mint amiket a könyvekben szoktak…
- Miféle könyvekben? – kérdezte az orvos, s némi kedvességet erőltetett az arcára.
- Olyanokat, mint amiket… Tudja, amiket mesékben…
Nehezére esett a szót kimondani. Mert a szempárok, melyek körbevették, értetlenül néztek rá.
- Mint a mesekönyvekben… - mondta, s riadtan nézett körül.
Félt, hogy nevetnek rajta.
De senki nem nevetett.

Aztán egy hónapig nem szólt senkihez. Egész nap feküdt, vagy az ablakon kibámult. Az éjszakákat szerette. Viszont zavarták a város csillogó fényei. Nyersek voltak és tolakodók.
Gyakran megállt a tükör előtt. Hosszan elnézte magát, azt a másikat. Régről ismerős női arc nézett vissza rá. Az a valaki ott a tükör túloldalán elvette a régi hangját. Minden, amit mondani szeretett volna, visszafúrta magát a bensőjébe.
Éjszaka álmok gyötörték, de csak egy alkalommal kellett nyugtatót kapnia.
Végül egy októberi napon kocsiba ült. Még soha nem ült elöl. Most zavartan pislogott, mintha a fény még mindig zavarná. Mellette a kedves arcú nő ült, s ő vezetett.
- Nem emlékszik a nevemre? - kérdezte a mellette ülő nő.
- Nem. Bocsásson meg… Minden kihullik innen… - mutatott a fejére.
- Nadin vagyok. Nadin von Boronkai.
- Én Ágnes - felelte, de a másik nő elnevette magát.
– Én nem felejtettem el a nevét.
Végre most ő is nevetett.
Aztán az autó megállt egy temető előtt.
Hosszú, falevelek lepte úton mentek végig. Jól gondozott sírok vették körül őket, valóságos sírkertek márvánnyal, szobrokkal, virágtartókkal. Egyszerre megálltak egy kőlappal lezárt sír előtt. Három név volt rajta. Az anyjáé, az apjáé. Legalul ez állt: Péter. S alatta: „Élt öt percet”.
Érezte, hogy az ajka remegni kezd. De a másik nő beszélni kezdett.
- Az édesapja meghalt. Nem az autóbalesetben. Felgyógyult, majd visszament a bányákhoz. Emlékszik? Az apja bányamérnök volt.
Ágnes még mindig a remegő ajka között próbálta tartani a sírását, de az mégis legyőzte.
- Nyugodjék meg! Az édesapja bízott abban, hogy felébred. A rehabilitációját az önre hagyott örökségből tudtuk fedezni. Ráadásul örökölt egy házat is. És egy elég tisztességes vagyont.
- Miben halt meg az apám? – kérdezte Ágnes, mintha nem is hallotta volna a másik nő szavait örökségről meg a házról.
- Talán a bánatban. Vagy csak elfáradt. Gyenge volt a szíve…
Mindketten hallgattak. Majd a másik nő egy virágot adott Ágnesnek.
- Azért vettem… – kezdte, de Ágnes félbeszakította.
- Ez is a terápia része? – kérdezte, és még mindig fojtogatta a sírás.
- Ez már az önálló életének első cselekedete – felelte Nádin, s biztató pillantást vetett rá.
Ágnes gyengéden a sírra tette a virágot, majd megsimogatta a márványtáblát. Péter nevénél a keze elidőzött. Aztán hirtelen felegyenesedett.
Elindultak, vissza az autóhoz. Ágnes belekarolt a nőbe, még mindig gyengének érezte magát a nehéz őszi levegőtől.
Csend és nyugalom vette körül őket. Csak messze tűnt fel néha valaki, aztán el is nyelték a felremegő alakokat a lombok vagy a bokrok. És a nagy fehér sírkeresztek.
Csak egy madár röppent fel, majd még egy. Az ágak megremegtek, s aranyat szórtak a levegőbe. Mintha a nap visszavette volna mindazt, amit öntelten szétszórt.
- Nagyon emlékeztet ez a táj valamire. Ahol jártam.
- Míg aludt?
- Míg aludtam – felelte Ágnes, és elmosolyodott.
A mellette lévő nő egy kis könyvet vett elő.
- Emlékszik erre?
Ágnes mikor a kezébe vette, s kinyitotta, saját kislányos írását ismerte fel. És a rajzait. Könny és nevetés szaladt az arcába.
- Igen. Ezt apámtól kaptam. Ebbe írtam a kis meséimet.
- Amit tovább álmodott - mondta a kedves arcú nő mellette.
- Igen. Mintha ez tartott volna meg.
Belelapozott a füzetbe. Ott volt a toronyóra, majd egy hatalmas farkas. Egy asztali lámpa. És egy félig leégett gyertya egy gyertyatartóban.
- Bájos gyermekrajzok… Mit jelentenek? – kérdezte Nádin kedveskedő mosollyal.
- Semmit. Nem jelenetnek semmit. Csak társak. Mindegyiknek meg van a maga meséje. Csak mi nem vesszük észre őket.
Hallgattak. Lassan sétáltak a sétányon át, de a csönd mindkettejüknek jól esett. Ágnes összecsukta a könyvet. Észrevette, hogy a másik nő együttérzéssel figyeli:
- Örülök, hogy ennyi tisztaságot őriz magában. Talán mindegyikünknek kellene egy ilyen hosszú mélyálom, s akkor nem lennénk ennyire rosszkedvűek, közömbösek, irigyek és jellegtelenek.
A lány elnevette magát. Jól érezte magát ennek az idegenül csengő nevű nőnek a társaságában.
- Meddig marad még velem? – kérdezte kisvártatva.
- Addig, amíg képes lesz önállóan élni. Folytatnia kell a tanulmányait. Aztán majd férjhez megy. Gyerekeket szül…
Mindketten nevettek. Ágnes zavarban volt, hiszen ébredése előtti pillanatban még ő is gyermek volt.
- Jó lenne. Örülnék.
Megint hallgattak. Majd Ágnes hozzátette:
- Azért valamit megtanultam. Az idő utoléri önmagát.
Megálltak.
- Sokszor ismételgette ezt a mondatot. Az idő utoléri önmagát – mondta Nádin kíváncsisággal a hangjában.
- Tudja, hogy ki mondta ezt nekem? El sem hinné… De felébredtem, s utol kell érnem önmagam – felelte az emlékezés könnyed mosolyával ajkán az egykori lányka.
- Ezért vagyok, hogy segítsem. Ön huszonkét éves nő. Tíz év kiesett az életéből. Ezt vissza kell szereznie. Egyedül talán nem menne.
- Soha nem voltam egyedül – felelte Ágnes az emlékezés sejtelmével a tekintetében.
- Ezt nem értem – felelte Nádin, s elkomorult az arca.
- Én nem hiszek abban, hogy beteg voltam. S abban sem, hogy orvosoknak kell gyógyítania engem.
- Hát miben hisz?
- Nehéz ezt elmondanom, de magában megbízom. Velem volt a kisöcsém, s abban hiszek, hogy ő mentett meg. Ő hozott vissza a halálból, s vezetett vissza az életbe.
Hallgattak. A csend úgy feszült közéjük, hogy egyszerre taszította, majd újra összekötötte őket.
- Meddig marad még velem? – kérdezte hirtelen Ágnes.
- Ne féljen, nem sokáig. Ön majdnem teljesen gyógyult. Még lelki értelemben is. Az életét pedig meg tudja oldani egyedül is nemsokára. Aztán én lassan eltűnök – mondta a szép ifjú nő bíztató tekintettel.
Ágnes megint elnevette magát.
- Min nevet? – kérdezte a másik, és zavart mosoly suhant át az arcán.
- Tudja, ezt is hallottam nagyon régen. Egy nagyon kedves valakitől.
Lassan kiértek a temető kapujához.
- Meg sem merem kérdezni, hogy kitől? – mondta a mosollyal a szája szögletén a másik nő, majd mindketten elnevették magukat.
Ágnes, hogy másról is beszéljen, megkérdezte:
- Milyen név ez, hogy Nadin von Boronkai? Remélem, jól ejtettem. Orosz? Vagy lengyel?
- Nem. Magyar. Tudja…
- Tudom, hol van Magyarország. Azelőtt sokat nézegettem a térképet. Hogy hova akarok eljutni.
Megálltak a ravatalozó betontömbjénél. Ágnes elmélázott egy kicsit a latin feliraton. Majd ismét a másik nő szemébe nézett:
- És mit jelent a neve… Az, hogy Nadin…
- Ez egy régi név. Ugyan nem magyar név, de nekem kedves. És nagyon ritka. A hazámban kevesek viselik. De én egyke voltam, ezért választotta nekem az apám. Azt jelenti, hogy remény… - felelte a másik nő, s maga is elrévedt a nevének zenéjén.
- Tudtam, hogy valahonnan ismerős - felelte Ágnes, s hosszan elgondolkodott.
Aztán tovább mentek. Egészen a kapuig.
És a két nő alakját, ahogy kiértek a keskeny ösvényre, elnyelték az aranyló lombok.
Délre járt az idő. Mostanra a temetői sétányok is elcsendesedtek.
Csak a szellemek járnak ilyenkor erre.

- Vége -