Tudom, hogy
muszáj lenne felemelkednem…

de sziklanehéz a fejem és legyőz az álmosság;

a világosság is, mint a szablya, pengeéles,

szemembe vág, és véres a naplemente.

Az este mélysötét, akár a hangulat,

s fáj a mozdulat, ha indul a reggel

nyúzott idegekkel és élénk rémálmok

kergette, szaggatott éjszaka után.

Aztán
másnap éjjel megint pár pohár bor,

és olyankor zsongva feléled a remény,

hogy a kőkemény napok meg hetek

messzi száműzetnek; akár a régi barátnő,

mert ott van ő is, hol rég nem kéne,

mélyen agyamba égve, meg a tovább gondolt

talán-történetek, szív-koholt hazugságok,

rettegett átkok és vétkek: régiek és újak.

Hova
bújjak… elrejtőzöm magamba.

De néha-néha kicsit kisüt a nap,

csillog az ablak és majdnem mosolygok -

s akkor váratlan mondatok, vagy csak szavak

- bántani nem akarnak – de akár a kalapács,

úgy ütnek, suhogó korbács minden egyes hang,

s mint a harang – bimm-bamm – visszhangozzák

s folyton harsogják: mindez a te hibád.

Igaz a
vád… az én bűnöm a karácsonyi fejlövés,

mert nem telefonáltam, a felejtés, mi ráhull

aljasul mindhiába tett ígéreteimre,

direkt nem tartom be, talán csak gyáva

gyengeség, vagy árva esendőségem csupán?

Itt van édesanyám, feleségem, két drága gyermekem!

Kéretlen-keresetlen gondolatok küzdenek

egymással meg velem. Még az Isten is csalódott bennem…

El
kellene mennem… hol nincs ez a ködös nyirok,

ahol talán meg tudok valamibe kapaszkodni,

és nem holmi légüres mentsvárba;

ahol szárba szökkenhet még megtépázott énem…

Talán a gyóntatószéken sírom ki mindenem.

Talán kivéreztetem tulajdon démonaim,

és Krisztus nyomdokain haladhatok tovább.

Tovább, és tovább… míg újra öröm lesz az élet.

2011-12-29