Este van, mécsem itt világol,
felettem oly rideg a hold,
s alig-fénye lapomra hull,
mint kis bogár, mi elkóborolt.

Míg este van, a magányom fáj,
és a tavasz még oly soká és messze,
hogy mint kisgyermeki ábrándozás,
szelíd jöttét a szívem kilesse.

Kint a házak pipás öregurak,
és a templom ma is idekongat,
mint a fájás, ami átjárja a
költőt és a bolondokat.

S bolondabb a költő, mint azok,
kiknek válla ölelésért remeg,
kiknek élte csak az ablaknyi ég,
de a költő a szerencsétlenebb.

Mert a vágya telkén mélyebb kutat ás,
mint végtelen kútjai az űrnek,
kit naponta ölnek gondok, hitek,
s azok, kik vágyakozni tűrnek.

Így lesz egész valóm fagyott szikla,
mi az űri éjben fényt már nem ont,
s ha felrobbanva aláhull az égből,
már nem ragyog fel tőle a horizont.