Mindennap valamit megölök belőled,
mikor könyvedet borús szívvel zárom.
Számon a szó fennakad, és e fájó záron
csak sóhaj jöhet, mint szívbéli előleg,

mely akkor is fáj, ha szavad szavakká éget,
s talán kérded, hogy ennyi fájás kevés-e?
Vagy majd kihűlő szíved lomha lüktetése
békés ritmusokká lesz, mint szent beszéded.

Én lennék a magasabb és erősebb,
ha a te idődben éltem volna.
Te mellettem jönnél, karomba karolva,
s vigasztalnál, miközben tüdőd merő seb,

s melyikünk lenne a másiknál boldogabb,
vagy bennünket már létünk is magáért büntet?
Vinnénk halk és vágyódó életünket,
mint koldus szennyes kabátján a foltokat.

Nemcsak szavad a szent ma nekem
hanem tennmagad, míg benned dúl a fájó tusa,
hogy majd te légy a szomorúság anteusa,
s megidéznem ma is a legbölcsebb énekem.