Tudod, én már nem változom.

Ilyennek maradtam, mint akit megismertél
négy éve abban a régenvolt tavaszban – vagy
már nyár volt? Lásd, mit sem számít, hozhatok
én tanúként elébed bárkit, mindegyik igazolhat,
mind mellettem áll majd, ha megkérdezed:
Ez az érzés ennyire áthat…?! - Nem. Nem
ennyire. Ennél sokkal jobban... - azt hiszem
semmit sem tudok ennél biztosabban, és azt
mondom magamnak: maradjon így minden,
így szeresselek, így maradj nekem titkon örök
szövetségem - az, aki nekem az egyetlen vagy
ebben a nagy, szent és szépséges vétségben -
már ha szeretni bűn, és így szeretni szégyen.

Nem változom, mert nem változhatom - nem
tántorít el semmilyen szó, vád, vagy fogalom,
mert benned rejtette el Isten azt a nyughelyet,
mit nem tud versbe szólítani a gyönge képzelet,
mert kophatatlan a perc, amelyben összeolvad
az eltelt négy év és a bíztató holnap, te csodát
hozol - emberek közt áldott -, aki segít túlélnem
kínozó hiányod, fehérre festeni a tisztátlan világot,
elűzve minden fénytelent, ami fájt, vagy bántott,
erőt ad eltűrni a tél holt éjszakáit, a sok szürkét,
segít nem meghallani a nyár fájó megvénültét.
Jön a május, te segíts hogy minden eggyé legyen,
szép napjaink lesznek, hidd el, szép és felhőtelen...

Tudod - én már nem változom sosem.