A január esti hat óra
már sötét és tömör, 
szélcsíkos a Duna,
s rázuhana ködbe vesző vízre
a margitszigeti fák fanyar, holt-illata.
Ha néha belehallgatok a visító szélbe,
belerombol csendes, meghitt
zenémbe a komor gondolat:
még nem tudom igazán elhinni,
- pedig érzem -, hogy az időm fogy,
túlnő rajtam és elhalad -
minden csak törött tükördarab,
és a fény hiába erőlködik,
hogy kimentsen belőlem valamit:
munkája meddő marad.
Szótlanul nézek az egészre:
nincs több időm a holnapokra,
melyeknek már nem leszek része.

Szavunk elgurult, akár a gyöngy,
és a lángszínű reggeleknek is vége.

Sem télen, sem ősszel,
nem jövök már a májusi esőkkel,
nekem eltűnik a nyár is ezután,
hiába áttetszően üveg a fal,
s Te talán ott vársz a másik oldalán:
de előlem már minden szétszalad,
továbbfodroz a Dunán a hab;
most itt állok a semmi kapujában,
és tudom, a sárga víz, bizony,
hamar, feledőn - elsimul utánam.
Deres fű hímezi az elárvult mezőt,
és lásd, végül eljött a nap,
mit - széjjelzúzni örök nyűgömet -,
nekem küldtek az idők.
Boldog átutazó voltam hét évig e földön:
de nincs már itt öröm, ez csupán börtön.
[…]
…mindenki annyit ér - amennyit dalában...
Tél vége van. Korán fekszem le mostanában.

Budapest, 2005 – 2012.