Arra értem haza, hogy Madame Durand-t elvitte a mentő.
A szomszédban élő két pletykás öregasszony fogadott a hírrel.
Eddig csak messziről láttam őket, most egyenesen a képembe kiabálták:
- Monsieur, a szegény Isabelle rosszul lett!
Először nem tudtam, hogy ezt miért nekem mondják. Aztán megértettem. Láttam egyszer egy könyvbeli bejegyzést Madame Durand egyetlen és egy leszakadás pillanatában félúton megállt polcának rendezgetésekor: „Feleségemnek, Marie-Isabelle-nek első házassági évfordulónkra.”
Oly mértékben meglepett a dolog, hogy köszönés nélkül hagytam ott a két vénasszonyt. Pedig annyira magával ragadott a rondaságuk, hogy normális körülmények közt még néhány percig elnéztem volna őket. Az egyiknek olyan hosszú és széles álla volt, hogy egy második homloknak is beillett volna. Természetesen csak akkor, ha kézen áll…A másiknak pedig ferde és alig résnyire kinyílt szeme volt, melyből az irigység és az alattomosság szikár fénye lobbant mindenkire, akit megszólított. Az ilyen pillanatokban éreztem a boszorkányüldözések nem egészen hiábavaló voltát.
A kis kerti kapu tárva-nyitva állt, majd szomorún nyikordult, ahogy becsuktam magam mögött.
A ház most még inkább egy kriptára emlékeztetett. Estére a fűtés nélküli nyirkos falak, a sűrű félhomály és a lógó ajtók nyikorgása egészen kísértetiessé tette.
Másnap meglátogattam a Szent Vince kórházban, mely amolyan szegényeknek fenntartott ispotály volt. Hosszú és szürke folyosókon vezetett végig egy középkorú apáca. A falakból a fertőtlenítő és a mosdatlanság sajátos elegye áradt szét.
Meglepetésként hatott rám, hogy szerencsétlen Madame Durand egy olyan szobában volt, ahol rajta kívül még legalább két tucat beteg feküdt hullaszerű pózban.
Alig ismertem meg, ahogy sápadtan és hirtelen megöregedve hevert ott, mintha csak úgy feldobták volna egy ócska kórházi ágyra.
- Mi történt Madame Durand? – kérdeztem meglepetten a látványtól.
- Milyen rosszul nézhetek ki! – mondta szinte magának, s közben nagyokat nyelt.
Majd rám emelte nagy, borjú szemét, mely még nagyobbnak tűnt a beesett arcból kigúvadva.
- Rosszul lettem, Paul. Nagyon rosszul… Azt hittem, meghalok.
Aztán mosolyt erőszakolt az arcára, majd alig hallhatón ennyit suttogott:
- Köszönöm, hogy meglát… - és azzal elaludt.
Közben egy fiatal apáca széket hozott, s csendesen várakozott, amíg észreveszem.
- Parancsoljon, uram. Bizonyára elfáradt… - mondta, s szégyenlősen lesütötte a szemét.
Fél óráig ültem ott, de Madame Durand aznap már nem tért magához.

Idegenül bámult rám a ház, most eszméltem, hogy Madame Durand nélkül ez a ház is csak egy romos épület Párizs egyik sivár negyedében. Ahogy a környező utcák is csak Elza miatt lettek elviselhetők, s leginkább ismerősök, mint valami régi rokonok a jobb fajtából.
Délután lett, s olyanná vált az egész kerület, mintha a szél egy nagy sárga függönyt leszakított volna, s a házakra és az utcákra terítené.
Nem is tudom, hogyan vetődtem el a Saint Pierre-templomhoz, de most a lőrésszerű apró ablakok mintha bekönyörögtek volna a szikár és ódon falak közé.
25 centimes-ért egy gyertyát gyújtottam, s egy Miatyánkot szerettem volna elmondani.
Mégsem imádkoztam, inkább különös dolgok forogtak a fejemben. Arról, hogy mennyire bizonytalan ez a világ, melyben el akarom magammal hitetni, hogy az életem valóság.

Estére forró mediterrán levegőt fújtak ide az óceáni szelek. Ha nem láttam volna a lehanyatló parkokat, azt hittem volna, nyár van. Úgy tűnik, ez viselte meg szegény Durand asszonyt. Engem pedig a hiánya viselt meg, legalább annyira, amennyire Elza különös viselkedése.
Megint rám tört a magány szorító érzése. Talán Elzának igaza volt, Madame Durand sokkal jobban kedvelt, mint ahogyan egy albérlőt szoktak abban az esetben, ha az albérlőt egyáltalán el tudják viselni, s nem rúgják ki egy héttel a beköltözése után.
Mindenesetre láttam már egy-két kiköltözést errefelé. Egyszer egy második emeleti ablakból olyan önfeledt módon röpködtek ki a ruhák, képek, evőeszközök, hogy öröm volt nézni. Nekem mindenképpen… Az albérlőből viszont olyan szavakat váltott ki, melyből több nyelvész akadémikus lehetett volna, ha lett volna idejük lejegyezni azokat.
Este a bárban mindenből több volt, mint amennyit el lehet még viselni. A lárma hangosabb volt, a cigarettafüst valósággal elnyelte a bent lévőket, s csak emberi alakok körvonalszerű halvány impressziói mozdultak a szomorú lámpafényben. Túlzás lenne azt mondanom, hogy játszottam, inkább vertem a zongorát, s egyre elkeseredettebben ütlegeltem. A zongora pedig sírt, jajongott, majd felhördült, később - mikor elfáradtam -, halkan felém sóhajtott, s legvégül még ez vigasztalt.

Hajnalban megálltam a Sacré-Coeur előtt. Hatalmas szörnyetegnek tűnt a csillagtalan éjszakában, büszke és lusta fenevadnak, mely betakarózott az éjszakával.
Mennyi jajt és sóhajt hallgatott végig, szerelmes ölelést, tehetetlen indulatot látott, áhítatot és reménytelenséget lélegzett be.
Egy-egy kocsi mordul fel mellettem, majd ketten dülöngéltek, s valami ócska sanzont üvöltöttek a fénytelen terek felé.
Aztán futni kezdtem, majd újra visszaértem a katedrálishoz, mely most is ugyanolyan vigasztalan látványt nyújtott, mint egy fél órája. Talán csak a kelő nap fénye tett püspöksüveget a kopasz kupolára.
Végül eljutottam oda, ahova múltkor Elzával voltam. A kapu zárva volt, az ablakok sötét közönnyel meredtek az utcára.
Csengetni kellene… ezt gondoltam magamban. Végül megtettem. Különös és halk csilingelés hallatszott belülről. Olyan, mint amikor a ministráns áldozásra csilingel. De semmi nem történt. Nem messze volt egy pad, s oda ületem. Talán egy félórára el is szunyókálhattam. Az ébredő város felhangosodó duruzsolása ébresztett. Hideg volt, s a napfény is aranylón pendült a háztetőkön.
Reggel a Montmartre-on…
Kocsizörgés, tülkölés, harangszó, kiabálás, kutyaugatás, messziről énekszó.
A háztetők egyike arany, többsége rozsdavörös, az erkélyek szürkék, az utcák kéklőn sötétek, az udvarok fakó zöldek, s a város tornyos és keskeny háztetős sziluettje úgy remeg a száznyi színárnyalattal, mint a horizont szárítókötelére akasztott ezernyi színes ruhadarab.
Váratlanul Elzát pillantottam meg egy idősebb férfivel. Nem láttam a férfi képét, csak annyit érzékeltem belőle, hogy középmagas, erős férfi karakteres arccal, higgadt mozdulatokkal. Aztán már el is tűntek a kapu mögött, mert éppen egy teherautó állt meg az utcán, miközben néhány inasforma legény ugrott le róla. Bútorszállítók voltak, akik eltévedtek a városrész kusza és egyformán nyomorú utcái közt.
Mikor a kapuhoz értem, már zárva volt.

A kórház folyosóján fáradt félhomály dülöngélt, stílusosan idomulva a betegekhez. Messzebbről tompa üvöltés, majd ajtócsapódás. Aztán csönd, kíméletlen csend, melybe csak egy-egy köhögés vagy tétova léptek csosszanása zavart bele.
Madame Durand olyan volt, mint tegnap, s olyannak tűnt, mintha fel sem ébredt volna tegnapi elgyengüléséből. A szék is ott volt hagyva, melyen tegnap ültem, most mégis megtámaszkodom a támlájában.
- Rokona a betegnek? – hallom magam mögül.
Középkorú orvos áll mögöttem.
- Igen, azt hiszem… - felelem nem túl meggyőző módon.
- Hiszi? Hát hogy nem lehet tudni az ilyesmit? – kérdezi mintegy magától.
- Valójában nagyon távolról, de most nála lakom mégis…
- Á, most már értem! – mondja, s látszik rajta, hogy nem érti.
Mindketten szótlanul állunk, az orvost most jobban érdeklem, mint a beteg. Aztán lehet, hogy bennem is valamiféle beteget gyanít, s már elkezdődött az alapos kivizsgálásom. Érzem, hogy tekintete a tarkómról az arcomba lendül, hosszan a szememben néz. Majd csalódott, nem talált bennem a kialvatlanságon kívül egyebet.
- Mikor gyógyul fel? – kérdezem elakadó szavakkal.
- Nincs nagy baj… Csak kimerültség – feleli az orvos, majd mellém lép. Fokhagymaszagú lehelete konyakféle párákkal keveredik.
Madame Durand lassan ébredezik.
- Jó reggelt, Isabelle! – mondtam némi kedélyességet magamra erőltetve.
Úgy néz rám, mintha még sohasem látott volna. Aztán megismer, arcában elszelídülnek a gyanakvó vonások.
- Milyen kedves… - feleli, s megint elgyengül.
A széket most magam alá húzom, s egészen közel ülök az ágyához.
- Kérem, hozzon nekem valamiféle gyümölcsöt! – mondja, s becsukja a szemét.
De nem alszik el, mintha csak tűnődne valami messzibe vesző dolgon.
- Hozok majd, Madame Durand, ne aggódjon…
- Honnan tudja a keresztnevemet? – kérdezi, s mintha egy mosoly futna végig az arcán.
A szemét még most sem nyitja ki, nem kíváncsi a valóságra.
- A szomszédasszonyok…
- Igen… a szomszédasszonyaim… - mondja, s lassan felnyílik a szeme.
- Miért van itt, Isabelle? – kérdezem magam is elgyengülve, hiszen fáj így látnom.
- Nincs semmi… Csak kimerültem. Néha kell egy kis megállás… Öreg ez a szív már...
Nem tudok mit felelni a szavaira.
- Nemsokára hazamegyek. Vigyázzon a házra! Magának úgy sincs soha… Pénzt talál a Bibliámban. Tudja…
- Igen tudom. Ne aggódjék!
- Nem aggódom, maga rendes fiatalember – mondja, s teljesen kimerültté válik.

Öreg, harcsabajuszos portárs csapja be mögöttem az ajtót. Akkorát szól, mint egy sortűz. Ennek meg mi baja? Nem szólok, csak elindulok, magam sem tudom, merre.
De mégis hazavergődöm. Otthon levél vár, Elzától jött

Kedvesem, ha el tudsz jönni, jöjj ma a katedrálishoz délre! Elza

Még csak féltizenegy. A ház megtelik a késő ősz puha fényeivel, kétes langyosságával. Nem keresem a Bibliát, inkább csak távolról nézem a régi képek alatt meggörnyedt polcot. De addig nézelődöm otthon, hogy majdnem későn indulok.
A házról eszembe jut a budai villa. Olyan az, mint valami kivénhedt bálkirálynő. Kényes, rideg és álszent. A bútorok és a falak a nagy és hidegfényű tükrökben bámulják magukat, a vörös bársonyfüggönyök úgy terpeszkednek rá az emberre, mintha nagy halotti leplek volnának. Csak a kert maradt meg romlatlanul szépnek, legyen ősz vagy tavasz. Különösen ősszel… Ez a ház pedig olyan, mint a gazdája, beteg, öreg és mégis csupa szív. Eddig csak éreztem, most látom, benne élek.

Rohanok végig a kanyargós és elhanyagolt utcákon. Renyhe mozgású szamár rángat egy kordét, két autós udvariaskodik egymással, ezért az egyik felhajt a járdára, mire valaki méltatlankodni kezd. Néhány örömlány kopott sárga napernyőkkel próbálja a nyár tetszhalott varázsát megidézni. Ruhák és nevetések rohannak el mellettem, ahogy én elrohanok saját életem mellett, a gyermekkor sárga napernyőit, a régi aranyderűket magam mögött hagyva. Nevetések szállnak felém, majd felkapnak, és régi kislánynevetések közé dobnak vissza. Ezek a rossz lányok valamikor ugyanolyan édes lánykák lehettek, mint az én unokatestvéreim az apró kontyokkal, mosolyba gödrösödő arccal.

Előbb érek oda, Elzát mégis ott látom. Óvatosan körülnéz, majd tesz néhány tétova lépést. Aztán észrevesz. Elmosolyodik. Nem viszonozom, ettől zavarba jön.
- Örülök, hogy megkaptad az üzenetemet – mondja, s kutat az arcomban.
- Üljünk be valahova – mondom neki, de ennek csak magyarul van értelme.
Aztán kitalálja, hogy mit akartam neki mondani. Engedelmesen követ. Mikor megszerettem, akkor is kávét rendeltünk.
- Szótlan vagy – mondja, s a kezem után nyúl.
Nem fogom meg a kezét, ezért óvatosan az enyém mellé ejti az övét.
- Láttalak ma reggel – mondom neki hűvösen.
- Reggel? Hol? – kérdez vissza, s apró pírrá remeg a zavara az arcán.
- Ott, ahol laksz. Ahol lakást bérelsz.
- Egyedül voltam? – kérdez vissza olyan természetességgel, hogy én jövök zavarba.
- Nem, egy férfival voltál. Egy feketehajú, erős és magabiztos férfival.
Mintha fellélegzett volna. Mosolyt erőltet az arcára.
- Ő az édesapám – feleli, és maga elé néz.
- Értem. Az apád. Végül is nem láttam az arcát.
Különös érzés fojtogat, sohasem tudtam elképzelni, hogy Elzának édesapja van. Nem azért, mert nekem már nincs, hanem mindig azt gondoltam róla, hogy független az ilyesféle dolgoktól. Nem akartam apákról, anyákról, nagynénikről tudni, s még kevésbé rokonokról, szülői házakról, kötelességekről, munkahelyről, fizetésről, vásárlásról sem. Megborzongató volt, ahogy ilyesféle gondolatok leltek otthonra bennem, mert ezek mind elvettek tőle. Talán ez a téboly, talán csak önzés az egész. Vagy a kettő hol együtt, hol külön-külön dobál az egyik kétségbeesésből a másikba.

- Látod, megint oda jutottunk, ahonnan ki akartunk menekülni – mondja, s hosszan a szemembe néz.
Istenem, milyen szép – fut át rajtam megint a sokszor megborzongató érzés. Szépsége a részemmé vált, mellette más nők ügyefogyott és szürke jelenségek.
- Megint a titkaid, Elza – válaszolom, s alig tudom a közömbösség látszatát magamban tartani.
Közel a keze, milyen jó lenne most az enyémet rátennem.
És mégsem akartam faggatni. Hosszan fürkésztük egymást. Aztán mégis beszélni kezdett.
- Paul, szeretlek. De Te mégis csak idegen vagy itt, ahogy én vagy mi idegenek vagyunk neked. Mit akarhatsz tőlem? Sokat gondolkodom ezen, s tudom, ezt neked kell megválaszolnod. Ha naponta többször megteszem helyetted, akkor azok az én válaszaim, ahogy én tennék a helyedben. És a legnagyobb baj, hogy a te válaszaid mintha nem számítanának. Tudom, hogy ez így nehéz. Mert Te nem a valóság vagy. Olyasmi vagy, amilyet minden hasonló lány magának álmod. Egy idegen, egy kedves idegen, akit azért szeret a magamfajta, mert más. Azt gondolhatod magadban, hogy ez romantikus éretlenség, de Te nem ismered a nőket. Ez életük végéig elkíséri őket. Nem vagyok idős, de éltem annyit, hogy tudjam, ha kétszer ennyit élek, akkor sem hal meg bennem mindez. A vágynak ez az embertelen méltósága. Talán elég kegyetlen leszek, hogy tagadjam, de a nők csak másoknak hazudnak, maguknak soha. Ahogy Te, Paul és az összes férfi, ti magatokat csapjátok be, s az őszinteségetekkel hoztok zavarba minket. Te engem, s én szenvedek, mert annyi dolog van, amiről nem beszélhetek. És amikor annyira megmutatod, hogy mi van a lelkedben, attól is én szenvedek. Mert a magamét nem mutathatom meg…
Elhallgat, maga elé néz, megigazítja a csészéjét. Talán a mozdulataival és a szép és ápolt kezével akar hitelt adni a szavainak. Mert tudhatja, hogy nézem minden mozdulatát. Érzi, hogy a tekintetem lemállik az arcáról, és sűrű törmelékként hull a kezére. Ettől megremegnek az ujjai.
Hallgatunk.
Most a zajok is kevésbé tolakodnak közénk.
Hallgatása elbizonytalanít. Váratlanul rám villan a tekintete. Nem válaszokat vár, csak annyit, hogy én beszéljek.
- Madame Durand a kórházban van – mondom neki csendes nyugalommal.
Meglepetten néz rám, majd a kezét a kezemre teszi.