Jézus és Simon |
| (Mrk.l5,2l-22) A keresztút nem séta út. Az ostorozástól már kimerült Jézus el, és ismét elesik. A Százados, aki kíséri ( részvét ébredhetett benne vagy csupán, mert felelős volt, hogy az elítélt eljusson a kivégzés helyére ), felfigyelt egy erős izmú férfire. Ráparancsolt, hogy a keresztet vigye. Segítsen. Simon engedelmeskedett. Vállára vette a gerendát. Vitte. Kényszerből. Mit látott és mit értett ő az egészből, aki most tartott haza a mezei munkából? Három elítélt, hárman cipelik kivégzésük eszközét. Ki az egyik, ki a másik? Talán nem is hallott éppen arról, akinek segítenie kell. Teszi. Elkerülhetetlenül. Ám amint rá-ránéz a mellette vánszorgó Jézusra, megszánja. Sejteni kezdi, az ütésektől megdagadt, leköpött arcból is, hogy ez az ember ártatlan. Simon szívében a keserű kényszeredettséget készség váltja fel. Ennél több nem. Honnan is tudná, hogy "véletlenül", hogy "parancsszóra" az emberek megváltásába dolgozik be. A világ megváltásában vesz részt tiszta és résztvevő segítségével. Honnan is tudná, hogy évek múlva Pál apostol írja, amit ő, Simon tesz: " Kiegészítem testemben Krisztus szenvedését, minek híjával van még. " Aki közülünk érti, értse és élje! Simon viszi a keresztet. Jézus elfogadja. Vigasztalta őt Veronika kendője, lányok, asszonyok könnye. Most elfogadja egy férfi segítségét. Nem szégyellte fájdalmában elfogadni, hogy könnyítsenek terhén. Ha a mi keresztutunk mellett felbukkan egy Simon, fogadjuk el a segítséget. Gyengeségünk nem szégyen, annyira emberi, mint Jézus gyötrelmei voltak. Osszuk meg üdvözítő szenvedésével. Simon viszi a keresztet. A másét viszi. Mi -ha kell- tartjuk a vállunkat? Önként kínáljuk szavunk, kezünk, gyógyszerünk? Bárkinek "gerendáját", akár csak egy szálkányi is, az Örök Kereszthordozó keresztjét hordozzuk. " Bármit tesztek is egynek legkisebb testvéreim közül... nekem teszitek..." Simon viszi a keresztet. A Kálvária útján jár. Ma is kellenek férfiak, akik az igazság, a becsület útjára lépnek. Tragikus jellemzője az emberiség életének, történelmének, hogy " Valakinek meg kell halni ". És mindig annak, aki magasabb eszméknek él. Ők, azok, akik hiszik, a keresztút túlhalad a Koponyák hegyén, - a mennybe vezet. Már most hallják, lelkük mélyén érzik, amit a Nagy Szenvedő a boldogságok hegyéről kiáltott a világba: "Boldogok vagytok, akiket üldöznek az igazságért..." Az irgalmas Simon fiainak nevét ismerjük: Rufus és Alexander. Tagjai voltak a római egyházközségnek. Valószínű a történetet édesapjuktól megismerve mondották el Márk evangélistának. Uram, Jézus Krisztus, ha golgotai utat kell járnom, és roskadozom betegség vagy öregkor keresztje alatt, Uram, ha majd elesem, légy te magad az én Simonom... |