Név nélkül jár, és mégis, mindenekben
arcának ívét tükrözik terek;
viaszfehér hold foszforszínű égen -
kudarcainkon hangtalan nevet.

Ott látom őt, a holtak közt az elsőt,
lobogva száll az égő kerteken,
katedrális, mit elhagytak az élők,
káromló apszis ezredéveken.

Átváltozunk a néma rothadásban,
kezünk a bálványnak tömjént vetett -
vakok vagyunk a kozmikus vonatban:
közös bűnünk egy kultúrát temet.

Hírnök szavától visszhangzik az éter:
"Neked hozom az Isten csillagát"
fölém hajol, és megkeresztel vérrel,
magam maradtam - partok közt a gát...

Kereszt alakban fekszem itt a földön,
patkánycsapdák ölén, mezítelen;
nagypéntek jön - vak, magányos őszön
ikonarcú Jézus, tégy csodát velem!