Nehezen, lassút és lassan lép,
pillantása hideg, mint úton a kavics,
fejében hang zörög, s ezer üvegcserép,
de a szavak szétroppannak: mind hamis.
Áll a konyhában, babrál a csapon,
nincsen itt maradása, az ajtón kilép,
- talán majd ott nem fáj ilyen nagyon -
de a Szigeten sem várhatja senki jövetelét...

Sóhajtása rést hasít a levegőbe,
remegő ujjai között a vizespohár
- az előszoba fehér falának ütődve -
szilánkká törik össze. Már minden kopár.
Kisétál a Margitszigetre, kínlódik nagyon,
újra ott ül a kopott, régi-sárga padon,
most olyan, akár egy ércszobor - szegény -,
koraesti mélabú serked ki ujjbegyén.
Ismeri jól az érzést. Ez itt maga a pokol.
Járt már itt, nem is egyszer, de annyiszor!
Mégis szereti, kijön ide. Akár századszor.

Lába elé fénycsóvákat dobál még a nap,
ahogy átszökik a kőrisfák lombjai alatt -
de hamarosan jön a kobaltkék est:
- a Duna vizére furcsa hieroglifákat fest -,
s a rab akkor maga is árnyékká válik,
de jól tudja, nem marad már itt sokáig.

Nézi a vizet: gyöngyporlású a hab… -
ezen elmélázik, cserepes ajkába harap,
s míg a tiszta ég a Szigetre térdepel,
a rab az emlékek édes ízéhez menekül,
majd betakarja a lenge, áttetsző lepel,
- de az elme újra s újra torz ikreket szül.

Némaságba pólyálja a gyötrelem,
aprókat lélegzik, szédül, majd feláll hirtelen:
park, padok, tömeg, és utak zöld ruhája,
tarka nyári színek, kármin és túlérett sárga,
mind itt kavarog – mint eddig is – mögötte,
és most is - mint eddig is – eltűnik örökre.
Hallgatózik, légy szárnya se’ rebben,
csak a jól ismert hangot hallja, egyre erősebben,
kertet lát, zöld gyepet, sok arany-venyigét,
(közben mormolja a betanult, szent igét)
és már hallja is a földöntúli neszt,
ahogy a cseppnyi fűszál mohón inni kezd:
a föld alatt nyüzsög a láthatatlan élet...
Ott lenn jó nagyon, ott mindenki remélhet.
S bár lent hangtalan a lét és egykedvűen fut:
hiába nem látni semmit - fájni még ott is tud.

És a rab üldögél a Szigeten - kedves tájék -,
mint tavaszi, csöndes napon a nagybeteg,
egyetlen társa az ottfelejtett árnyék,
mely a tölgyfa alatt vergődve szendereg.
A rabnak bűne van, terhét nyögi sok szekér,
de tudja, vágya tilos, lelke végsőkig kifosztva,
és panaszának csendes hangja messzire elér…
(a Szigeten fellobog az első neonfény bronza.)

Ám a rab hitvány és irigy. Elkövet százezer hibát,
fél s gyűlöl. Volt szeretve, ölelve – az emlék libeg…
...kezében szorongat egy vérszínű, hervadt dáliát,
és lassan rádöbben, vége. Már nem kell senkinek.