Lapátot a földnek szúrva, halmon áll a szintézis,
látszat csupán tétlensége, támasztékán intéz is.

Amint ott áll s filozofál, vörös szeme úton túl
talál támaszt gondolatnak, arca merev, nem mozdul.

Dühödt szagok lógnak róla, Toldit idéz jajszava,
komor bika tartásán a tekintete éjszaka.

Forog a föld - féldekástól - lángján régi világ gyúl,
keze közt a tétel mállik, s életúttá silányul.