Csehország szégyene

A történelem számos szörnyeteg arcképét hagyta az utókorra.
Ilyen volt a ma alig ismert Luxemburgi Vencel cseh király, majd német uralkodó. Már gyermekkorát is a korrupció árnyékolta be, hiszen a brandenburgi őrgrófságát az apja kényszerítésére nyerte el, majd később német királyi címéhez megvesztegetések sorozatán át jutott el. Atyjától erélyt és ravaszságot, ugyanakkor aljasságot és közönségességet is örökölt.
Nevét Nepomuki Szent János brutális és oktalan meggyilkolása miatt őrizte meg az utókor. Szent János a gyónási titok megőrzése miatt halt mártírhalált, Vencel a Moldvába dobatta ezt a nemes és tisztaszívű szerzetest.
Mikor feleségét saját kutyái szétmarcangolták, az amúgyis alkoholizmusra hajlamos uralkodó olyan kicsapongóvá és paranoiássá vált, hogy már semmi sem szabott gátat kegyetlenkedéseinek.
Már János megkínzásában is részt vett, de az igazi rémtettei ezután következtek.
Mivel állandó harcban állt a cseh klérussal és a prágai érsekséggel, mi sem állt távolabb tőle, hogy egy vadászat alkalmával le ne nyilazzon egy szerzetest. Más alkalommal saját szakácsát nyársra húzatta és megsüttette, mivel nem ízlett annak főztje. Az udvari hóhérjának fejét saját kezűleg ütötte le egy gonosz játék utolsó aktusaként.
Az utókor a cseh Néróként emlékezik meg róla elborzadás és az iszonyat hangján, mert iszákossága és őrülete ellenére is oly’ diplomáciai ravaszkodással tudta megosztani a nemességet és a papságot, hogy arra alig van példa a világtörténelemben.

A valódi Széchenyi

Manapság Széchenyi márványból kifaragott, roppant méretű alakja úgy áll előttünk, mint a magyar géniusz embertelenül idegen torzója.
Miniszter, katona, szervező és adakozó, géniusz és tébolyult, kiváltságos és üldözött árnyéktalan alakja áll a sznobizmusba révedt utókor előtt. Ha korábban élt volna, ő lett volna Byron példaképe, így a magyar gróf lett a byronizmus első követője és áldozata.
Fiatalsága hasonló volt az angol Lordéhoz, utazások, bohémság, kalandok, tékozló ifjúi attitűd. De Széchenyiből sokkal jobban hiányzott a sátánizmus, mint a költészet. Byron költőnek is óriás volt az utókor fanyalgása ellenére, s ha valaki elolvassa a Marino Falierót, a Manfrédot vagy a Káint, kevés olyan művet talál, melyek felveszik a versenyt ezekkel a stilizáltságuk ellenére is fenséges alkotásokkal. Széchenyi politikai művei zseniális alkotások voltak, többek és nagyobbak, mint amiket az akkori Magyarország be tudott fogadni. Mégis Byron mindent odaadott volna, ha olyan politikai nagysággá lett volna, amilyen Széchényi lett, míg Széchényi boldogan kárhozott volna el, hogy Byron legyen.
Nehéz felfogású gyermek volt, s még butább ifjú. Olyan rossz tanuló, hogy csak tanárainak ravaszsága menti meg a bukástól. Magamagát is tökfilkónak tartja, ezért lesz katona. Úgy érzi, ez a pálya neki való. Kitűntetéseket szerez mindenhol, ünneplik, megbecsülik benne az elszánt és vakmerő ifjút. Párizsban, majd Bécsben rádöbben, hogy nemcsak műveletlen és fajankó, hanem pórias és tanulatlan. Utazni kezd, megtanul angolul, mindenféle könyvet elolvas, legyen az gazdaság, ipar, földművelés, hajózás, állattartás. Egész lénye az önmagát alábecsülő és céltalanul sodródó gyermeki lélek, lelkülete az elismerésre vágyó, byronizmussal megfertőzött öncélúság küzdőtere. Ebből az elegyből emelkedik fel a férfi Széchenyi, aki irányt ad nemzetének.
De a démon még mindig benne találja meg az öntőformáját. Először a szórakozásaira ver el vagyonokat, majd a keleti utazására. Szedett-vetett társasággal utazik együtt, hatalmas és rendszertelen olvasottságával könnyen, de sokszor rendkívüli éleslátással ítélkezik. A németeket okoskodóknak, a franciákat szószátyárnak, az angolt gyakorlatiasnak tartja, az olaszt visszataszítónak, Konstantinápoly keresztény kisebbségét szemétnek nevezi. A zsidóságot ártalmasnak írja le a magyar nemzet egészére.
Szellemét angliai tapasztalatai, a félállati sorban élő parasztság megismerése, valamint reménytelen szerelme Seilern Crescencia, Zichy gróf felesége iránt, megérlelik. Egyetlen útja: démon helyett szent lesz, a magyar haza profán szentje. A becsvágya átalakul, s ez a megmagyarázhatatlan metamorfózis azzá teszi, akinek ma is látjuk, Szoborszerű pózzá merevült titokzatos férfinak, akiben elfojtott szerelmét, szégyellt ifjúságát, kisebbrendűségi érzéseit felváltja az embertelen magány, mely túlméretezett nagysággá növesztheti annak viselőjét.

Merre visz a kosár?

Régi költőin már a XVI. században is használták a kosarat kap szókapcsolatot.
A kifejezés azonban régebbi, a korai középkori lovagvilág sajátos udvarlási szokásaihoz kötődött. Talán nem is egészében középkori, valószínűleg létezhetett az ókorban, s még inkább Európán kívül is. Mindenesetre a kifejezés jól bizonyítja, hogy a keresztény középkor mennyire közel hozta a nemzeteket, mert a kifejezés földrajzilag egymástól igen távoli helyeket is összekötött.
A költészet s vele együtt a zene, a retorika és a felelőtlen élet ebben a korban az udvari szerelemnek volt alárendelve, ahogyan az egész uralkodó osztály szokásrendje. A trubadúrok korszakában a férfiak igen találékonyak voltak abban, hogy ideáljuknak ne csak hódoljanak, hanem kedvesükké tegyék. Ugyanakkor a férfiúi önhitt ravaszságot a női találékonyság felülmúlta.
Mert a nők nem elégedtek meg az igéző szerelmi vallomások lírai ömlengéseivel. Egy férfinek fel kellett emelkednie a nőhöz, hogy szerelme beteljesedjék. Erős – kötéllel felfüggesztett kosarak ereszkedtek alá egy-egy kastély magas ablakából, hogy az udvarlót a nőhöz vigyék.
De a nem kívánt udvarló reményei akkor foszlottak semmivé, mikor üres kosár várta a kastély alatt, s még inkább feneketlen kosár. Némely jókedélyű ifjú hölgy pedig olyan kosarat eresztett alá, melynek a feneke meg volt lazítva, s mielőtt udvarlója felérhetett volna nőjéhez, kiesett a kosár alján, talán még csontját is törhette.
Ma kosarat kapni a testnek ugyan kíméletesebb, de a lélek ugyanúgy fáj, ahogy ötszáz esztendővel ezelőtt is fájt.

Móricz titkos naplója

Móriczról alakult ki talán a legtorzabb kép az utókor emlékezetében.
Még ma is joviális öregúrnak láttatják, csendes és eltűnődő, munkamániás írónak, aki elsősorban úr- és polgárfaló attitűdjéről ismerszik meg.
Móricz nemcsak az Ady felé csoportosuló írók egyike, hanem a keleties gondolkodású magyarság utolsó mohikánja, aki legalább annyira megvetette a felkapaszkodó senkiket. mint a mássággal tüntető irodalmi törtetőket. Tudjuk, hogy mennyire utálta Kis Józsefet, a Hét főszerkesztőjét, az önjelölt poeta laureatust, akinél kevesen ártottak többet a magyar irodalomnak.
Mikor 1929-ben a Nyugat társfőszerkesztője lesz, a naplójában a legkiábrándultabb sorokat írja magának a Nyugatnak az elhibázott irányáról.
Ezt a nem ritkán egy nemzetidegen és szélsőséges liberalizmussal fertőző lapot ma progresszív és hasznos újításnak tartja az irodalomtörténet, pedig nemcsak a nemzeti irodalom félreállítása volt a célja, hanem egyértelmű politikai támogatásáról biztosította a Trinanon felé vivő politikai és anarchista hazaárulást.
Ignotus vezetésével megkezdődött a nemzeti irodalom felszámolása, a nyelv zsidó zsargonnal való elszürkítése, a klasszikai irányok tévútra való kisiklatása. Móricz szomorún jegyzi fel róla a naplójában:
„…egészen máskép gondolkozom a magyar sorsról és a magyar kultúráról, mint Ignotus,, Osvát és Fenyő. A Nyugatot még olvasni se tudtam husz éven át. Tiz-husz szám volt, hogy fel se vágtam. Ha én szerkesztő vagyok, ezeknek az írásoknak 3/4-e nem jelenik meg...”
Móricznak azonban hallgatnia kellett, hiszen a könyvkiadás már évtizedek óta nem magyar privilégium volt. És ez fájt leginkább a nagy írónak, hogy a magyar szempont akkor szorult leginkább háttérbe, mikor a magyar világ összeomlani látszott. A háború előtti két évtizedben lezajlottak azok az irodalmi harcok, melyek során a magyar érdek csúfos vereséget szenvedett, ugyanakkor a magyar irodalmi zsenialitás példátlan győzelmet aratott. Így lett Móricz és Babits a Nyugat főszerkesztője. Ezért fogalmazhatta meg Móricz Osváthról, hogy: „Magyar szempontjai nem voltak. Zsidó papok maradéka, aki egy talmudista logikájával és szőrszálhasogató elmélyedésével foglakozott az írásművel.”
Életműve ma már egyre inkább kiesik a nemzet tudatából, negyven vaskos kötet után is csak egy semmitmondó név lett belőle is, pedig a korszak egyik legélesebben látó szellemi nagyhatalma volt.