Ez a címe Wagner misztikus ünnepi játékának, a Parsifal talán legmeghittebb jelenetének.
Az utolsó műve volt a német óriásnak, s mindegyik közül a leghatalmasabb. Nietzsche megvetéssel fordult el a baráttól, mert az őrület felé hajló filozófus már nem tudott mit kezdeni a megváltástan emberfeletti nagyságával, miközben megírja túlságosan is emberi dolgok látszatfilozófiáját az állítólagos szabad szellemeknek.
Nietzsche gőgje a pesszimizmusból eredt, a modern gyűlölet a hitetlenségből, irigységből, a kiválasztottság érzésének hamisságából. És leginkább az alázat hiányából.
Ma is gyakran hallom a prédikációkban a „választott nép” kifejezést, miközben érzem, hogy semmi nincs, ami a kereszténységnek jobban ellentmondana, mint ez az aljas kifejezés. Még akkor is, ha ezt a fogalmat vallásos mázzal igyekeznek bekenni. És nemcsak azért, mert az Üdvözítőt a „választott nép” torz eszméjének hazugsága juttatta a keresztre, hanem ez a szókapcsolat a legmegosztóbb eszme, bárki is aggatta magára, legyen az zsidó, római vagy teuton.
Parsifal feljajdul a „nagypéntek” szó említésére, és együgyűségében a természet szép ünnepét kárhoztatja, miközben Gurnemanz arról beszél, hogy a természet felvidul a megváltás csodájától. A világ megérzi, hogy ebben a tavaszi napban már ott a feltámadás ígérete.
Feltámadás… ezzel a túlságosan is isteni fogalommal nem tud mit kezdeni az ateizmus, a liberalizmus vagy globalizmus állarcában megbúvó ragadozó, ami az egész világot kifosztható zsákmánynak tekinti. Számára nincs áldozat, megbocsátás vagy megváltás. Számára csak vám, kamat, uzsora, alsóbbrendűség vagy kiválasztottság van. Két arccal vigyorog ránk. Az egyik arca áhítatost játszó álszent garázdaság, a másik minden szakralitást tagadó féktelen hatalomvágy. Az egyik arc saját istent kreál magának, a másik az Istent és az abban hívőket pusztítja vagy gúnyolja évezredek óta.
Mégis úgy tűnik, hogy e nap mégis a halálé és a megdicsőüléssé, ahogy egy másik német művének címe is mondja, Richard Strauss grandiózus zenedrámájáé.
A halál a kereszténység számára azért szentség, mert az öröklétre nyit kaput, miközben a világra rázárja az örök elmúlás hamis illúzióját.
Aki a teremtést molekuláris vagy atomi szinten akarja szemlélni, azt elkápráztathatja a matéria látványos geometriája, s aki a morált a psziché korszakos és rasszokhoz köthető kinyilatkozásaként látja, az nemcsak az Istent, hanem az embert és az emberséget is megtagadja.
A keresztre feszített Isten mindkét túlságosan emberi gondolkodás szentséges cáfolata. Hiába az árulás, a törvényt és morált sárba tipró per, a megkínzatás és a brutális kivégzés, a gúny és ostobaság, a szelíd Isten a keresztfáról mégis a köpködők, gúnyolódok, ostobák, a megkínzók, a hóhérok közé is lehajol, bárhogy is tagadják azok. Hisz az Istenségtől mi sem áll távolabb, mint a bosszú.
A lélek ezen a napon is fénnyel, harmattal és a színekkel ünnepel. A világ nem szép, csak az ember látja szépnek azt, legyen az hittel áldott vagy hitetlenségbe torzult. Pontosan úgy, ahogy a nagy impresszionista költők tanították. Vagy Gurnemanz az együgyű Parsifalt.
Mert az isteni független az emberi hitetlenségtől, a szépség meglátásának képessége még akkor is látóvá teszi az embert, ha az a hit számára vak. Ez a paradoxon bizonyítja az isteni létet. Mindenből részesülni mindenkinek.
Sem az erő, sem a gyengeség nem tesz kiválasztottá. A szenvedés nem tehető mérlegre, ahogy a diadal sem. A világ nem statisztika, ahogy nem dialektika, inkább ok-okozati összefüggéseket nélkülöző altruizmus.
Wagner misztikus ünnepi játékának szépsége a felismerésben rejlik, vagy még inkább a megérzésben. A világ működése ezen felismerések sok évezredes aktusa. Minden filozófia és mitológia egyetemes, melyeknek csak formája függ koroktól és fajoktól. A világ mindig a szépség és a boldogság felé irányul. Egyik sem írható le emberi mértékkel. A természet nagypénteki varázslata és a művészetek mind azt hirdetik, hogy az ember örök tisztulását e napok jelentik függetlenül attól, hogy hiszünk benne vagy tagadjuk azt. A halál a feltámadásért van, és az Isten sokkal inkább az emberért, mint az ember Istenért. Az Istennek nem volt választása, az embernek mindig van. Az Istennek meg kellett halnia az emberért, az embernek csak önmagáért kell.
A szellemnek a szépség ad erőt, a boldogság célt.
Az emberben lévő isteni a szépség meglátásának képessége. Ez az egyetemes morál egyetlen mondatban.
Ez a felismerés teszi Keats nagy ódáját a görög urnáról a világirodalom leghatalmasabb versévé:

'Beauty is truth, truth beauty,—that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.'

"A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sohse
áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!"

Fordította: Tóth Árpád