Az asztal terítve, dús a lakoma,
koldus és királyfi karba-kart koma,
a dalnok libát kerget az udvaron,
tollat foszt, tintán átüt a hatalom.

A hangulat hevítve, vér folyt már elég,
kórusban orginál basszus és herélt,
csöpög a nyál, a csont célpontja koldus,
valahol a ködben egy magányos cédrus.

Az igazak sohasem férnek
a dúsak asztala köré,
mezítláb Jerikó köveit tiporják
kiáltásuk fásult özvegyé,
ki szépre fésüli a halált...
Emlékek húrja fáradt lelkükbe roppan,
felsíró gitárok akkordjai lesznek
az utolsó vacsorát
falon felkínáló
meztelen napokban.

Aki megáll s az irígy világ pofáját féli,
fél ember, kit lelke zavar,
kezét szemére zárja, kívülről védi,
hogy ne lásson,
pedig mindég belülről támad a baj.

Szatmárnémeti 2011. 12. 06.