A külvárosok felé alkonyatkor járok,
árnyak vemhes nyája béget körbe itt,
az összes harang komor estét kondít erre,
koszos utcák ringatják búmnak szörnyeit.

A sötét mászik tolvajmód a háztetőkön,
míg a lombokon az alkony sara lobban.
Fülemben egy régi barát szava dohog:
"M’ért nem éltél igazabbul, jobban?"

Hogy elvesztem-e? S létezem még?
Nem a vágyódás a fájó gondom.
Az elmulasztott élet zúg most bennem,
mint halálos szél az összes őszi lombon.

Holnap – tudom – más emberek kérdezgetnek
elbágyadó lámpafények búja alatt.
De míg kint ülök a szürke folyosókon,
egy kisleányka, mint az ifjúkorom, átszalad.

Egy hivatali ajtó mögül szólítanak:
„Ha megérkezett az az ember, kéretem!"
S rajtam átborzong a régmúlt összes búja,
hogy hiábavaló volt az életem.