A Rue de Ronsard valójában a hangzatos neve ellenére rövid utca volt tekintélyes polgári házakkal az elején, omladozásnak indult, egykor szép bérházakkal a végében.
Nem volt sem költői, sem ihletett pillanatok által megszépíthető. Inkább valami szomorú nosztalgikusság kusza és fénytelen rajzolata volt a parázsos alkonyatok idején is a szürke háztetőkkel, a feketeséget vakkantó tűzfalakkal.
Az utca végén lakott Madame Cottilon, egy magas és vézna asszony fekete ruhában és megfeketedett tekintettel.
Minden délután kiállt a háza elé szikár feketeségében, s minden arra járót megkérdezett:
- Quelle heure est-il ? - Hány óra van?
Volt, hogy napjában többször is feltette ugyanazt a kérdést ugyanannak az embernek.
Egyszer kísérletbe fogtam, hogy valóban a pontos idő érdekli-e.
Elsétáltam előtte, s mikor megkérdezte. „Hány óra van”, akkor pontosan megválaszoltam. Majd az utca végéről visszafordulva újra elsétáltam előtte, de ismét megkérdezte: „Hány óra van”? Ez a kísérlet azonban nem nyugtatott meg, mondhatni, újabb kísérletezésre ösztökélt. Először azt mondtam neki, hogy reggel kilenc óra huszonnégy perc, majd két perccel később délután fél hatot válaszoltam. Látszólag az idő ijedtén való rohamos múlása nem gyengítette el, ellenkezőleg, büszkén kihúzta magát, majd halvány mosollyal megköszönte.
Ezután azzal próbálkoztam, hogy az első kérdésre déli tizenegy órát mondtam, majd egy perccel később hajnali négyet. Látszólag ez sem vette el a kedvét, sőt még hálásabban köszönte meg a válaszaimat. Ekkor már kifinomultabb válaszokat adtam, fontoskodva néztem meg az órámat, majd kedves mosollyal, meghajlással közöltem a pontatlan időket.
Talán soha nem lett volna vége az ostoba játékomnak, ha az anyám nem vett véget neki.
- Megőrültél? Miért játszadozol ezzel a szerencsétlen asszonnyal? – kérdezte szomorú felháborodással.
A magyarázatom tulajdonképpen nem érdekelte, s még az sem, ha majd híres orvos leszek, akkor mennyi hasznát látom az emberi lélek gyógyításakor.
Végül anyám az én lelkem gyógyítását helyezte kilátásba egy őrületes pofonnal, ha nem hagyok fel mások zaklatásával.
Aztán elmagyarázta, hogy szerencsétlen vénasszony milyen mély és őszinte tiszteletnek örvend az egész kerületben.
Ezek után igyekeztem figyelmen kívül hagyni Madame Cottilonnak a pontos időre vonatkozó kérdéseit. Igaz, ő hűséges állhatatossággal kérdezgetett mindig, és a sértődés leghalványabb jelét sem láttam rajta, mikor szótlanul elmentem mellette.
Egy gyengéd tavaszi napon két barátom, Robert Ducas és André Levatier arra próbáltak rávenni, hogy tréfáljuk meg Madame Cottilont.
- Él még az öregasszony? – kérdezte Robert Ducas, mert még nem jött ki szomorú és árnyékos házából a fekete ruhás vénasszony. – Vagy pont most krepált be…
- Persze, hogy él. De az öregek sokat alszanak, biztos ő is bent húzza a lóbőrt. (Ezt nem így mondta, de már elfelejtettem a francia zsargont.)
- Valahogy meg kellene tréfálnunk. Mivel olyan lassan mozog, meggyújtjuk a ruháját, higgyétek el, úgy fog befutni a házába, mint a nyúl – tette hozzá ez a magas, ragyás arcú fiú, Ducas közjegyző nagyobbik fia.
Azzal egy akkorát röhögött, hogy egy idős, cvikkeres úr felénk fordult, majd rosszallón csóválta meg a fejét.
- Mi van, kugligolyó! Valami nem tetszik? – szólt a barátom, mire André Levatier, aki egy fokkal jobb érzésű fiú volt, csak ennyit mondott:
- Hagyd már a vén csirketolvajt!
Tehát amíg ezek ketten próbálták azt megbeszélni, hogy babráljanak ki Madame Cottilonnal, addig én hirtelen az anyámra gondoltam. Láttam, ahogy betegen botorkál haza a piacról, megáll, hogy letörölje a verítéket a homlokáról. Mintha valamit szólt volna, s rosszalló arccal nézett rám.
- Figyelsz, Paul? – ütött oldalba Robert Ducas.
- Persze… Mondjátok! – feleltem elmélázva.
- Pórázra kötjük a vén boszorkányt – mondta Robert Ducas, majd tizenöt éves kora ellenére rágyújtott egy erős cigarettára.
A módszer abból állt, hogy mikor Madame Cotillon kijött a kapuból, a bokájára hurkot vetnek, s a kötél végét egy erős csomóval a kerítés előtti fához kötözik. Mivel Madame Cottilon rosszul is látott, valószínűleg siket is volt, az akció első része sikerrel kecsegtetett. De a második része volt igazából izgalmas, hiszen a megkötözött személy először hasra esik, majd a földön fetrengve próbál kiszabadulni a hurokból. Rém mulatságos a földön fekvő ember igyekezete, hiszen ebben a korban a huroktól nem könnyű megszabadulni.
Talán negyedórát kellett várni, hogy Madame Cotillon megjelenjen, s alig öt perccel többet ahhoz, hogy lecsapjon első áldozatára, aki történetesen André Levatier volt.
- Kedveském, legyen szíves, mondja meg nekem, hogy hány óra? – morzsolgatták az öreg, megszáradt ajkak ezeket a szép zenéjű francia szavakat.
Mi egymásra néztünk, hiszen a „kedveském” és a „legyen szíves” váratlanul ért mindhármunkat.
És ez a ráncos arc már nem volt rút, pedig a korunkbeli fiúk mindent rútnak látnak, aki vagy ami idősebb náluk, s melyből a tapasztalás és a fájdalom húz ki apró életszálakat, ahogy a múlás az idő szövetből kiszaggatja a megkeményedett rostokat.
A gyomromban apró remegéseket éreztem, s mintha a tarkóm felől valami a koponyámat kezdte volna szorítani.
Közben az öregasszony előre lépett egyet, majd még egyet, s lassan a hurokba lépett, s ott megállt vékony és görbe lábával, kirojtosodott szövetcipőjében, s mintha valami csodálatos jelenséget látott volna, úgy nézett felénk.
És mi valami ördögi szándék csodálatosan hideg és embertelen akaratával figyeltük az apró és csámpás lépéseket, melyeknek az elözvegyült szív boldog bizalma adott létjogosultságot.
- Meglesz! – suttogta André Levatier kajánul, majd izgatottan nézett előre.
Tehát Madame Cotillon bokájára felkerült a hurok, de azonkívül nem történt semmi, hogy vékony nyakán billegő fejével felénk fordította, s váratlanul hármunkat kezdett figyelni.
- Mi lesz már! – súgta felénk izgatottan Robert Ducas, s izgatottságában elszívott három cigarettát.
- Nyugi, öregem, nemsokára lesz itt olyan fetrengés, hogy csak, na… - mondta André Levatier bizakodón. – Nem szabad ezt elkapkodni. Ki kell élveznünk minden pillanatát! Egy rossz mozdulat, s oda az egész délutánunk!
Az utca üres volt, csak a szél görgetett maga előtt milliónyi apró porszemet, melyek csillogása olyan idegenül hatott a váratlanul elboruló ég alatt.
- Mi lesz már? Ess már össze!
- Szerintem tudja, s így szórakozik velünk. Ravasz ez… - válaszolta André Levatier Robert Ducas ingerült kirohanására.
Óvatosan kinéztünk egy szembenálló vaskosabb fa törzse mögül, de semmi váratlan nem történt. Azok ketten bosszankodtak, én pedig most néztem ezt a két fiút, a barátaimat. Aztán megint anyám jutott az eszembe, akinek az akarata pontosan ellenkezője volt annak, amit ez a két fiú szeretett volna.
A régi és igésen szép szavai kidörömböltek a koponyám belső faláról, s most már a nyakamnál is szorítást éreztem. Néztem Robert Ducas-t, ezt a sűrű és göndör hajú fiút hosszú orrával, pattanásos állával, kifejezéstelen tekintetével, vastag ajkával mennyire idegenné lett egy szempillantás alatt. Érett, erős fiú volt, mindamellett a gondolatai gyávának mutatták. És a szürkés André Levatier-t is jól megnéztem magamnak, a hosszúkás nyakán ülő formás fejét, embertelen jólfésültségét, rideg vagy még inkább közönyös tekintetét, tökéletes fogsorát, mely legalább annyira jólfésült volt, mint a haja. És ahogy kinéztem, Madame Cotillon arcában felfedeztem valamit, amit eddig sohasem láttam meg. Pedig mindig ott lapult a vonásai közt a szomorúság apró remegése. Szelíd őzbarna szemeiben legalább annyi őrület volt, mint amennyi megbocsátó szelídség.
Nem tudom, mi történt velem, hiszen a hangomból idegen árnyalatok károgtak a szavaimba, s mintha hevesen gesztikuláltam volna.
- Mit csináltok, ti barmok! – kiáltottam, s védelmezőn Madame Cotillon felé indultam.
Azok először szóhoz sem jutottak, majd a suttogásukat hallottam:
- Ezzel meg mi történt? – Tiszta dilis!
Védelmezőn rohantam oda szerencsétlen öregasszonyhoz, s szinte rákiáltottam:
- Madame Cotillon, menjen innen! Menjen be a házába, mert különben baj érheti! Nagy baj!
Fuldokoltam, s újabb mondatokra már nem tellett az erőmből. Csak tátogtam, s valami szűkölésféle hang jött ki a torkomon.
Aztán az asszony elé álltam úgy, hogy a fiúkkal szembefordultam.
- Mit csinálsz, Paul! Mi ütött beléd! – kiabálták, majd összenéztek.
- Kérem, menjen be! – suttogtam Madame Cotillon felé kissé oldalra fordítva a fejemet.
Közben azok egy pillanatra sem álltak le. Most én lettem a céltáblájuk
- Mi van, Paul! Tán beleszerettél Madame Cotillonba? Kitűnő az ízlésed! Megtaláltad a Júliádat!
Váratlanul megjelent az anyám. Olyan hirtelen termett ott, hogy mindannyian elnémultunk.
Nem volt magas, nem volt erős, törékeny és egyenes tartású, nemes vonású volt.
- Szégyelljék magukat, fiúk! – mondta hidegen, majd szomorún nézett rám. – Maguk nem is tudják, hogy mit művelnek. És te sem. Nem is értem, hogy miként keveredhetsz ilyen ügybe!
Fájtak a szavai, mert hősnek éreztem egy pillanatra magam. De valójában áruló voltam, gyávaságból elárultam előbb Madame Cotillont, majd a két fiút. Pedig azt hittem, hogy a jóért átállni nemes tett. De anyám tekintete mást mutatott. Egy üres lelkű fiút, aki a jó és a rossz közt ingadozik, s partot sohasem ér. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy sohasem késő jót tenni. De a következő pillanatban tudtam, jó embert sohasem találhatja meg a rossz. Én pedig gonosz voltam, alattomos, gyáva és jellemtelen.
- Robert Ducas – mondta most anyám halk nyugalommal – Madame Cotillon nővérét a maga nagyapja a poroszok kezére juttatta Párizs ostromakor. A németek nem kímélték, megölték. De Madame Cotillon, mikor a kommün végigtombolt ezen a városon, éppen a maga apját mentette ki, mert a börtönőröket a söpredék a lámpavasra akasztotta hármasával. Te, Lavatier, mikor a nagyanyád viselős volt az anyáddal, kigyulladt a Rue de Chénier utcai bérházatok. Azt mesélik, hogy a tűzoltók nem mertek bemenni, mert a falak úgy izzottak, mint a szénbányában a tárnák.
Ez a gyermeklány kihozta a nagyanyádat és három nénédet a pokolból. Úgy mentette a más bőrét, hogy a magáé is megégett.
Most megállt egy pillanatra, s önmagát is megrémítette az a sok szörnyűség, melyet mindenféle indulat nélkül elmondott.
- Nevettek, vén hülyének tartjátok, mert itt áll, s az időt kérdi… Ha bolond is, nem az esze az, hanem a szíve… Mert a fiát várja, aki azt írta ’15-ben, hogy fél tizenkettőre ér haza, hogy az anyjának megköszönje, mert ekkor hozta a világra. A fiát várja, akit elemésztett a háború, s elemésztette ennek az asszonynak az eszét is…
Nem folytatta. Szánalom volt a szemében, de nem az a földi, mely inkább hitványság, mint erény. Ez a szánalom, felruházta a lelket, aranyos pompát tárt a szívre, s a valóságra elvakult szemre hűs tenyereket tapasztott. Madame Cotillon ott állt, s nem értett semmit abból, ami történik körülötte. Elmosolyodott, mert anyámat felismerte, bár nem hiszem, hogy tudta, ki ez a középkorú asszony előtte. Csak annyit érezhetett, hogy nem kell félnie tőle. Úgy tűnik, a jóság képes a kiszikkadt agyvelőbe is apró szikrákkal az élet illúziót néhány percre fellobbantani.

Madame Cotillon sokszor mosolygott rám. Nem tudhatta, hogy én vagyok az egyik gonosz. Inkább anyám gyermekének hitt akkor, pedig kölcsönvett a Gonosz önmagának, hogy bántsam az elesetteket azok rozzant éveikben.
Mikor Madame Cotillon meghalt, olyan apró volt, hogy a halottkísérő először a hóna alá akarta kapni a koporsóját. De mikor temették, száznyi gyászruhás ember ácsorgott a sírok között. Voltak, akik messziről nézték végig, ahogy a koporsó leereszkedik a földbe, majd megrázkódtak, mikor a lapátok ráhajigálták az ócska faládára a kemény göröngyöket. A sírja csodák helye lett, hiszen mindig vannak rajta apró fehér-sárga virágok. Victor Bulongier, akinek az apja maga is temetkezési vállalkozó, azt mesélte, hogy biztos éjjel bemásznak a temetőbe a tisztelői.
De ezt még soha senki nem tudta bebizonyítani.