Ha csontunk már a mélyben porlad,
ne sírjatok! Nyugodjanak csak a holtak,
hiszen nekik már úgyis mindegy,

hogy könny, vagy eső hull rájuk – egyre megy -,

egy lélekké váltak azok a csontok;

köztetek él ő, rátok vigyázva: boldog

majd akkor lesz igazán, ha látja,

hogy bennetek nyílik ki szíve virága.

*

Tudod, ha a patak csobban,

akkor odanézek mindig,

hátha Anya üzen halkan;

Tudod, ha a patak csobban,

valami fontos történik

a mi csendes világunkban.

*

Nézzétek: e fák nem holtak,

még élnek, hiszen élni kell!
Idén is virágot hoznak,

és sötétzöld levelükkel

üzennek, hogy lesz még holnap!

*

Az erdőben játszik a Fénytündér,

fáról-fára pajkosan szökellve;

meg-megrebben néha egy falevél,

s ezernyi szikrát szór a szemedre.

Hunyd be, s ha kinyitod éppen jókor,

az ágak közt észrevesz hirtelen:

nyakadba ugrik s hajadba csókol--

talán ilyen lesz majd a szerelem.

*

Szűz a rét, kacagó lányként
Fekszik hanyatt a dombon,
Hozzábújni hogyan merjek--

S mit kéne néki szólnom?

Nézd, szőke árvalányhaját

megfésüli most a szél;

- bár kócosan is gyönyörű -

akár egy álmos tündér.

*

Katsumoto Nagyúr tudta:

kevés igazabb létezik;

szemedre festi színeit

s álomba ringat illata,

szélben int és magához hív,

- ó, törékeny, kicsiny élet! -
rátalál a fáradt lélek,

vérző, avagy szerelmes szív,



ha tiszta szépséget keres,

vagy vigaszt, ha valami fáj…
Igazat szólt a szamuráj:
Minden virág tökéletes. 

*

Víztiszta volt, majd ködbe bújt a múlt;

viharként tombolt, aztán elsimult.
Régi, szép emlék: kissé megfakult.

Néha szinte elszáguld a jelen;

máskor meg áll, s jelet hagy szívemen:

öröm, bánat, harag… és szerelem.

A jövő… ő még nem érkezett el.
Hogy láthassuk majd, már most óvni kell!
Ha nem tesszük… érte ki vezekel?

*

Hajnal van, és a munka már

pezseg a mezőkön.
Késő estig eltart akár,

míg a hold előjön.

Kapál és metsz, szőlőt ültet,

- dér ül ősz fejére -

s dúsan öntözi a földet

arca verejtéke.

Tudja, hogyan vetik a búzát,

s mikor aratják azt;

Gyűlölöm, hogyha azt mondják:

tanulatlan paraszt.

*

A szomszédos gesztenyefán

bolyhos gyertyák gyúlnak,

szelíd tükörképei az

égi vándoroknak.

Csillagokat szór ránk a nap

tenger levél között:
Talán a karácsony idén

májusba költözött.

*

Ma ne menjünk messze,

csak a kerti padig!
Látod, alig-alig

tettünk meg pár lépést,

de a fű illata,

és a rigók dala

majdnem olyan édes,

mint mézfényben fürdő

tündöklő mezőkön!

*

Én szeretem a sötétet,

a csillagfényes éjt;

ahogy csendjével átölel,

mint Anya, hogyha félt.

Mikor elhallgat a város,

megnyugszik a szívem;

elhagyja gondját s megfürdik

tiszta Holdezüstben.

Az éjjel a csönd-szerelmem,

puha bársony csókja;

mások félik őt… hogy miért?
Csak az Isten tudja.

*

Büszke vár magaslott itt régen,

köszöntve a reggeli Napot;
elbújva a hegyek szívében

évszázadokig várakozott.

Szél jár most arra, dalát fújja,

vele szállnak halvány emlékek,

hallgasd csak, szemedet lehunyva,

amiről a kövek mesélnek.

*