Ha hátrafordulok, még olykor látni véllek,
lásd, akár felköszönthetnélek ma téged;
jól tudom, most legszebb éveidet éled:
erős vagy, büszke, nincsen veszteséged,
és ha hátranéznél - emlékezhetsz rám:
talán még ott találhatsz emléked rostáján…
Jövőnek képzeltelek, de a múltam lettél,
vigaszomként dal születik a régi feszületnél;
ha akarok, rímet írok, de kerülöm a neved,
és elakadna szavam, ha találkoznék veled.
Hirtelen színek, íz, és szó nélkül maradtam,
képek, gondolatok, tárgyak elfakulnak...
Örvénnyé mélyül, öblösödik hangod bennem,
és most téged ünnepellek - így, magamban.
Felköszöntenélek - de nagyon félek,
hisz' nem vagyok már más, csak egy halk idézet -
de szólni szeretnék még... Szólni, amíg lehet:
megköszönni, hogy vagy, hogy voltál,
hogy lettél nekem szép, nemes menedékem:
hát vedd el születésnapodra, fogadd el tőlem!
Tied ez a hozzád írt - végső költeményem.

Budapest, 2004. májusa