Nagy, szelíd vonalak hajolnak egybe itten:
egyszer a földdel, majd később a mennyel.
De többé magányos szívemre nem szentel
oly' nagy békét, mit egykor mélyen hittem.

Így menekül el lassanként a völgyek bája.
Így menekül el bús szívemből is a bűvölet.
Mit kellene sajnálnom ? Csak a bűnömet,
és a fájdalmat, amit elvitt már az idők árja.

Favágófejsze zuhog tompán a szőlőhegyen.
Az égerfa virágzik. Tavasz hintázik az ágon.
De most, Uram, már sem sóhaj, sem álom
nem fodrozza a vizet s a szél is elül e helyen.

Francis Jammes (1868-1938)
          Ce sont de grandes lignes paisibles

Ce sont de grandes lignes paisibles qui se confondent
tantôt avec le ciel, tantôt avec la terre.
Elles n’apportent plus à mon cœur solitaire
cette paix d’autrefois que je croyais profonde.

Ainsi va s’en aller le charme des vallées.
Ainsi va s’en aller le charme de mon cœur.
Qu’aurai-je regretté ? Peut-être la douleur,
peut-être la douleur qui s’en est en allée.

Les coups d’un bûcheron sont sourds dans le coteau.
L’aulne mâle fleurit. Le printemps va venir.
Mais, cette fois, mon Dieu, ni rêve ni soupir
ne passent dans le vent sur cette flaque d’eau.