Paul Verlaine: Érzelmes párbeszéd


L.-nak


Az elaggott park fái alatt,
halkan suhan a két árnyalak.


Szemük vakká riadt, ajkuk fakó,
szavuk is most alig hallható…


A fák alatt a régi parkban,
a múltról suttognak zavartan:


- Eszedbe jut-e még, mi rég volt?
- Most m’ért idézzem, mi már rég holt?


- Oh, mondd! Álmodsz-e néha velem?
S nevem borzongat-e téged…? – Nem!


- Oly sok csodás napot éltünk itt!
Csókoltalak… - De ez már mit számít!


- Kék az ég, a szív reménytől tágul…
- Hagyd ezt! Az ég is éjjé ámul!


Most úgy suhannak, mint a holtak,
csak az éj hallotta, miként szóltak.





Colloque sentimental


Dans le vieux parc solitaire et glacé
Deux formes ont tout ŕ l'heure passé.


Leurs yeux sont morts et leurs lčvres sont molles,
Et l'on entend ŕ peine leurs paroles.


Dans le vieux parc solitaire et glacé
Deux spectres ont évoqué le passé.


-Te souvient-il de notre extase ancienne?
-Pourquoi voulez-vous donc qu'il m'en souvienne?


-Ton coeur bat-il toujours ŕ mon seul nom?
Toujours vois tu mon âme en ręve? -Non.


-Ah! les beaux jours de bonheur indicible
Oů nous joignions nos bouches! -C'est possible.


Qu'il était bleu, le ciel, et grand l'espoir!
-L'espoir a fui, vaincu, vers le ciel noir.


Tels ils marchaient dans les avoines folles,
Et la nuit seule entendit leurs paroles.