Örök magyar sorsunkat a jelenkor legfennköltebb költője, Döbrentei Kornél mondja ki: „… némely holtak tovább halnak…”
Nyirő József robosztus nagysága még ma is világtalan szemek előtt kísért. Míg élt, kevés óriást ért annyi hibás ítélet és megnemértettség, mint a székelység legnagyobb íróját. Még Féja Géza és Várkonyi Nándor is hitehagyással és művészetének elsúlytalanodásával vádolják. Féja a kései művek nyelvében a költői áttetszőséget színes tintarajzoknak látja, s szinte minden kritikusa Tamási Áron felől közelíti meg írásművészetét. Pedig a kollektivista Tamásitól mi sem állhatott távolabb, mint Nyirő önkifaragó egyéniségkultusza, balladás pátosza, nyelvi áradása. Tamási meséből sarjadó folklórizmusa teljesen más irányú volt, noha Nyirő volt a törzs, és Tamási nem is lehetett más, csak elhajló ág a fatörzs roppant méretei alatt.
Másrészt Nyirő hite nem papi mivoltában keresendő, s leginkább nem teológiai doktorátusában. Hite a panteizmus utolsó aktusa volt a magyar irodalomban, mely az ősi keleti talajból szívta éltető nedveit. Felekezeti katolicizmusa elhatározás volt, szikár akarat és esendőség ambivalens kettőssége. És katolikus volt abban az értelemben is, melyben a megszentelő föld és a földet megszentelő emberideál örök spirituális körforgásban adja az emberi lét egészét.
Nyírő egész neveltetésében ott az állandóság, az egész élet és életmű akadálytalanul zuhatagosodik át a két világháború közti időszak évtizedein. Nincs bensőjében lázadás, inkább a megadás viszi szellemét a papnevelde majd a szűkös plébániai falak közé. És a kőfalakban a „hitkaptárak” fundamentális tökélyét találta, papként a közösségek őskeresztényi organikusságát.
Olyan korban élt, mikor a tett és az elv nem tűrt meg semmi disszonanciát, márpedig a világháború után az elvek kompromisszumok általi feladása világjelenséggé lesz.
Nyirőt nácinak és nyilasnak bélyegzi a világparazita liberalizmus, mely miközben mindig „másságot” hirdet, mindent elpusztítandónak tekint, mely felismeri a liberalizmus gyökértelenségét és hontalanságát. Nyirő azt is megérezte, a román törzsközösség kiirtja a magyarságot, lassú és szívós gyomnövényi vegetációja a legerősebb sziklát is elmállasztja. Hitt abban, hogy a magyarság a némettel kivívhatja Erdély hazatérését. Nem volt harmadik lehetőség, hiszen a Nyugat politikai célja gyenge ütközőállamok fenntartása volt, melyeket bármikor Európa legősibb nyelv- és fajközössége, a magyarság ellen lehetett uszítani, másrészt a bolsevik barbarizmus fennakadhat a szlávok barbarizmusán.

Nyirő az Isten igájában című grandiózus regényében meggyónja legnagyobb erkölcsi vétkét, a nyomor elől futva a papi lét szegényes karrierjét választja. Félárván családfenntartó, kistestvérekről kell gondoskodnia az oláh vérengzés idején. Majdnem maga is éhen hal. Azok a dilemmák, melyeket a hivatás és a valóság megteremt, másokat is elpusztít.
A fiatal Juhász Gyula azért menekül el a szerzetesrendtől, mert nem Loyolai Szent Ignácokat nevelnek azokban a szikár években, hanem tüskés természetű, zord és kemény plébánosokat, akik a spiritualitást nyers valósággá képesek változtatni. Juhász költő volt, semmiféle kapcsolata nem volt a valósággal, különösen a lelkiség földszagú naturalizmusával. Nála a szenvedés nem eszköz, hanem cél.
A másik oldalon áll Harsányi Lajos, aki papként is költő maradt, kényszerű kispolgár nagypolgári attitűdökkel. Ő így éli túl, szent meghasonlottságban, pátosszá grízesedő lírájában. Nyirőt a plébániáról kisodorja vállalt nyers emberi valósága. Költészete és Istenlátása a földből gyökeresedik az ég felé. A legmegrázóbb vallomása az Isten igájában záró lapja, ahogy a népe számára nem a kenyeret változtatja Istenné, hanem az Istent kenyérré. A Természet-Isten parancsa ez, assisi szegénység és profán aszkézis együttese. Spiritualitása leszakad az égből, le egészen a humuszig. Malmot bérel, s ingyen őröl, ahogy regénybeli alteregója. Sokszor ingyen, kiegészítve saját lisztjéből a legszegényebbeket, így a végén tönkremegy.
Az egyház kitagadja, vagyona elvész, népe újra éhes, de ő már nem etetheti. Minden feláldoz értük, de az éhség még a hitet is felfalja. Földjét és hazáját elveszik, s az embertelen nincstelenség a politikába dobja. Mégsem állítják nemzetközi bíróság elé. A nácizmust szolgai alázattal kiszolgáló és zsidófaló Románia fasisztázza, az itthoni kommunizmus pedig azért üldözi, mert nem hódol be.
A megmaradt óriások Tamásival vagy Szabó Lőrinccel, Illyéssel, Szekfű Gyulával megkötik az apró kompromisszumaikat, Nyirő Németországba menekül. Végül onnan Spanyolországba, gondosan kiválasztva otthonára emlékeztető tájakat, ahogy majdan Pablo Neruda teszi Olaszországban.
Mikor a XIX. század magyar forradalma elbukik, egy Széchenyi és Vörösmarty beleőrül, ahogy ötvenhat bukásában Horthy. Ha Nyirő megéri, talán évekig él élhetett volna szent elborulásban.
Nerudát megmérgezték, talán Nyirő is így halt meg. Ha mégsem, a sóvárgás öklözte a föld alá. De nem a sajátja alá.

A román tudja, Nyirő nem kerülhet az elrabolt föld alá, hisz a székelyföldek a magvakból erdőket hajtanak ki. Most még holtteste ellen indult hajtóvadászat, de nem kell sokat várni, hogy nevét is leverjék utcákról, terekről, iskolákról. Még Wass Alberttől sem rettegnek ennyire, hiszen Wasst könnyűvé teszi anakronizmusa, mely arisztokratalétéből vastagodott kézlegyintéssé. És míg Wass művészete szép és gazdag ligetek lettek érzéki terméssel és szent daccal, addig Nyirő maga volt a magma, melyből izzó anyag sziklateremtő lávája forr a világra.

Regényeit és novelláit nem lehet fejlődési sorrendbe állítani. Az irodalomtudomány korai művében látja a balladásan erőteljes nagy írót, majd később a súlyát vesztett debatert. Pedig ez is ostobán egyoldalú megközelítés. Nyirő eleinte kinyilatkoztatott, később vigasztalni akart. Harcol saját megkeseredésében önszívével. A nagy elbeszélő feladja elveit, hogy falusi tüzek közé ülők mesélője legyen. És Nyirő a földet és a népét magához ölelve mesél, mígnem rászakad a háború, a nyomor az eltaszítottság. A Jézusfaragó ember és a Kopjafák novelláiban még lefényképezi a magyarság keleti mentalitását, a mély és emberi ösztönéletet, a birkózást a halállal. Később a balladáit felváltja az anekdota, történelemszemlélete nem emelik a legnagyobbakhoz, mert számára történelem az állati lét átvonaglása az emberiség létén.

Magyarország Európa sírkertje a hétmillió anyából kitépett magzatának porával, s a ma is kísértő, kopjafával megbotozott halottainkkal. Janus Pannoniust most temette el néhány száz aligpolgár, Petőfi csontjai talán egyszer hazakerülnek, Körösi Csoma Indiában maradt, s Nyirő porhüvelye ma is üldözött. Wass kettészakítva, Rákóczi kancsal gyűlölségek között, Petőfié talán egy bank széfjében puha gyolcs közt feketedve.
A halottak tovább halnak, Nyirő sorsa az utóbbi idők legfájóbb sorsa. Laokón, kinek testére oláh és liberális tenyészállatok férgesedtek.
Talán a föld lett más, vagy a nép, mely bölcsők helyett sírkeresztet ácsol, s ennek rácsai közt eltáncolja az életet.

A Nyirő ellen induló lejárató kampány a tehetetlenség jele. A magyar nemzeti tudat felszámolásának első vádirata. Az újabb kori magyar szellemtörténetben két évtizede Wass Albert arcképének átmeszelése folyik. Janus Pannonius újratemetése olyan csendben zajlott le, hogy a templomi kripta ma is zajosabb, min a méltatások tollhegysercenése.
Móricz lehet a következő áldozat, akinek fellelt naplójában az egész Nyugat szellemi lehetetlensége és kártékonysága kimondatik. Manapság Móricz is túl „parasztos” lett, ráadásul magyarosan parasztos, birkapörköltszagú bugris. A neve is eltűnt a nagy szellemi lőporfüstös forgatagban. Aztán majd jön Ady, a tévelygő, Jókai vagy Berzsenyi a magyar nyelvre és a vidéket pusztító zsidóságra tett megjegyzéseivel. Igaz, Berzsenyi egy újabb irodalomtörténetbe már nem került be.
És mit kap helyettük a magyarság? Egy szintén két évtizede szánalmas locsogástól bűzölgő publicista ezt írja: „Mi volna a mai magyar irodalom Nádas Péter, Kertész Imre, Petri György, Konrád György, Kornis Mihály, Spiró György, Orbán Ottó, Márton László, Lengyel Péter, Gergely Ágnes, Balla Zsófia stb. stb. stb. nélkül?” Könnyű lenne azt válaszolnom, hogy végre magyar lenne. De a válaszom sokkal szomorúbban hangoznék… Létezik-e ma magyar irodalom?

Nyirő óriás volt, a legszebb szavú írók egyike a világirodalom történetében. Flaubert tudott ennyire formásan írni, Giono ennyire költői módon, esetleg Hamsun ilyen megrendüléssel, Turgenyev ennyire megrázó módon igés fájdalommal. Nyelve eleven nyelv, a nemzeti nyelv ősi formáinak fényes fennköltsége. Regényei magyar eposzok, novellái magyar balladák. Nagyobbak, mélyebbek, mint a Nyugat intellektuális prózadadogásai. De ma Nyirő mindennapos meggyalázása a liberális sajtó hiénapolitikája. Temetetlen halottat csinálnak belőle, szaglásszák és belemarnak. Stigmái mégis szent sebekké lesznek. Bárhová temetik, zarándokhellyé nemesedik a kétszer két méter sírdomb. Bár testét meggyalázhatják még úgy, mint Voltaire-ét, kinek egy éjjel kiásták csontjait, s egy szemétdombon földelték el. Az oláh „kultúrharc” ennél többet sohasem tudott. De a nyirői igehirdetés mégiscsak szent könyveinek lapjairól fénylik vissza.