Látod, minden mindhiába volt;
megmondtam: ha hozzám bújsz, a trachea-pengék
ádámcsutkámból az állkapcsodig hatolnak
s a házunk is fotokópiává lesz: se Holnap,
de tán már Ma sincsen benne, csupán egy
hús-festmény; a szeretve értett némaságba,
a kövekre hulló magvak halálordítása.

Zokogva vágtat,
fenékig üríti a magányosság kelyhét a vándor,
álarcot vet az arccá vált fogsorokra,
tanulja a vakolat, a nyers hús igazságát: porba,
a cukorbarna alkonyatba hasít kézfejével
múlatja a megroppant időt, csorba fénnyel
az éggömböt a földbe rejti, a Holdat a Napba:
a feltámadást a kárhozatba.

S ha azt mondják neki, léteznek más szemhatárok,
"akár az emberek" mondja "én várok
valamit, de már nem valamire:
ki bennem volt, hidakat égetett, s élve
eltemetett mindent ezen a szemhatáron,
(ha vannak még napok, én többé nem várom őket) -

mindig is az utolsó voltam,
s ahová tartoztam,
végül oda jutottam."