Miért ludas a Lúdas Matyi?

A modernkor olvasója nem is gondol arra, hogy Fazekas Mihály
kiseposzának főhőse egy büntetőjogi szakkifejezésről kapta a nevét.

Manapság a közbeszédben gyakran használt „ludas vagy”,
kifejezés a kora középkori századoktól bűnöst, bűnözőt, társadalmon kívülállót
jelentett.

De miféle bűn volt ludasnak lenni?

Az irodalomtörténet még nem foglalt állást abban a
kérdésben, hogy a Lúdas Matyi sugall –e forradalmi tendenciákat.

Ha a keletkezéstörténet felöl vizsgáljuk, zavarba ejtő
lehetőségeket találunk.

Sokáig akként vélekedett az irodalomtudomány, hogy Fazekas a
költeményét Franciaországból hozta magával, de arra nem adott adekvát
magyarázatot, hogy miként lehetséges az, hogy tucatnyi – egymástól kulturálisan
és politikailag nagyon távoleső - nemzet irodalmában van jelen ez a történet.

A magyarázat – bár meghökkentő – mégis a történet ősiségében
keresendő.

Az egyiptomi valláskutatás kiderítette, hogy Maat, az
igazság istennője mivoltában adhatta meg a később Mátyás név etimológiai
alakját, s még inkább a jelentését. Tehát a közhiedelemmel ellentétben nem
héber név. Hogy az „igazságos Mátyás” mint szerep, mennyire néphiedelem, annak
legékesebb bizonyítéka, hogy éppen Mátyás vetette ki a legembertelenebb adókat
a népére. Igazsága pedig annyi volt, hogy adóival az arisztokráciát is
sújtotta, így ellenségei egyrészt színt vallottak, másrészt a király
erősödésével gyengültek. A Mátyás név a kollektív tudatalattiban igazságot,
igazságtevést jelent, ezért lett a nagy reneszánsz uralkodó népmesék álruhás
igazságtevője.

Mások szerint nem Egyiptomban, hanem a Közel-Keleten kell
keresnünk a vándormotívum kiindulópontját, mely szerint a népnyúzó uralmat
háromszori bosszúval büntetette egy paraszti ivadék. Már Asszíriában is
fellelhető ez a szöveg, Európai elterjedését mégsem magyarázza a közel-keleti
ősiség, az onnan való kiindulás.

Mivel a történet moldva-csángó területeken, Székelyföldön is
hamar megtalálható, így azt kell gondolnunk, hogy a történeti motívum a
kárpát-medencei kiáramlás után jutott el az ősi sumer, majd asszír területekre,
így a mese filozófiai magva két irányban terjedhetett, s ez sokkal inkább
megmagyarázza a nagy földrajzi területet, a vándormotívum homogenitását,
illetve ennek a gyors elterjedését.

Mindenképpen földműves kultúrához kötethető, azon ősi és
paraszti világhoz, melyben nemcsak társadalmi, hanem ősi kulturális
szembenállás is feltételezhető.

A másik, érdekesebb probléma, hogy Lúdas Matyi neve mennyire
beszélő név.

Mint láthattuk, a közszájon forgó szólás régi korok idején
hitszegést, számkivetettséget jelenti. A ludasnak pedig elvették minden
állatát, elkobozták a vagyonát. A nyakába ludat tettek, esetleg lúdformájú szégyentáblát.
A korszakban nem volt ritka, hogy egy-egy állat valamelyik testrészét
akasztották a nyakba. Például az, aki marhákat hajtott el, annak levágott
marhalábat.

A kérdés az, hogy Fazekas tudta-e mindezen előzményeket,
vagy csak a közismert történetet hexameterekbe szedve műkedvelőként írta át
klasszicista paraszteposznak. Azt tudjuk, hogy nagy kedvvel dolgozott rajta, s
művét többször és nagy gonddal javítgatta.

Mindezekkel együtt Fazekas meséje inkább keresztyéni
megoldással végződik, így a szerzőben nem látunk mást, mint egy kisvárosi filantrópot,
kinek irodalmi értékét éppen társadalmi korlátai adták. Fazekas ugyan nem szeretett volna forradalmi
hőskölteményt írni, mégis a magyar társadalomban végbemenő társadalmi
anomáliákra akarta a figyelmet felhívni, tehát dilettánsként egyfajta polgári
dilettantizmust kell keresnünk művében.

bár főhőse egyértelműen kirekesztett hős, mégsem
forradalmi hős, inkább egy lehetséges alternatíva, puritán életszemlélet,
amolyan „tanulj, hogy polgár lehess” kispolgári bölcsesség. Ezért nem volt
bátorsága átszabni a kiseposzát forradalmi versezetté, hiszen Fazekas maga is
kispolgár volt annak nemes fajtájából, a jóságos, kitartó, szelíd, mindenfajta
nagyhangú heroizmust félretevő fajtájából. Debrecen egymaga megteremtette azt a
lótuszevő kort, melynek egyedüli képviselője volt a maga horatiusi
életszemléletével, okos, de nem túl bölcs világlátásával.

Ha a Lúdas Matyit Petőfi Apostolja mellé tesszük,
beláthatjuk, hogy miért olyan tragikus aktusok a magyarságot mindig
készületlenül találó szellemi áramok. A debreceni polgár most is megmaradt önnön
puritán korlátoltságában, miközben szellemében ott volt a Nagy Mű. De a lótuszevők szigete nem volt több, mint nyugalom, közönbösség, szűkkeblűség. Ez ítélte halálra a korszak óriását, az ifjú Csokonai Mihályt.

Így született meg a végső paradoxon, lehetett volna a Lúdas Matyi korszakos mű, de akkor senki nem olvasná..

Muzeális mocskosság

A középkor úgy él az emlékezetünkben, mint valami ósdi
tanmese, melyben során valami sprituális megtisztulás után „az asztal lábára is
harisnyát húztak”.

A valóság ennek többnyire ellentmond. Ahogy a
tisztálkodással kapcsolatban is igen sok a tévhit, az aszkétának hitt századok
csak a kolostorok némelyikében volt jelen.

E fenti két állításnak összekötőkapcsa az úgynevezett
fürdőház.

A fürdőházak eleinte a nagyobb városokban voltak
fellelhetők, de az évszázadok alatt egészen kis falvakban is felépültek ezek a
medencés házak, melyekben férfiak és nők alig takarva a testüket együtt
fürdöttek. Szinte egész nap ott tartózkodtak, így kiváló találkahelyek voltak,
ráadásul gyakran szajhák és szexuális perverzióktól sem ment férfiak gyűltek
itt össze.

A mai strandok ősei is szép számmal léteztek, igen kedveltek
voltak, melyekben gyakran és leplezetlenül lezajló szexuális aktusokra is sor
került. Hasonlók voltak a színházak társadalmi elkülönöléséhez, a bujaság a
szegényeknél mindenki szemeláttára a medencében zajlott, míg a gazdagabbak
elszigetelt páholyokat bérelhettek.

Nem volt jobb a helyzet az akkor még erőtlen polgári
rétegeknél sem, de a kor arisztokráciája olyan romlottságot mutatott, melyhez
fogható kevés van az emberiség történetében.

Egy-egy ünnepségen színdarabok úgy kerültek bemutatásra,
hogy a szereplők mind anyaszült meztelenek voltak, s ebben a városi elöljárók
és hatalmasságok is a kedvüket lelték.

A viselkedés is otromba lehetett, nem hiába írta Erasmus a
keresztény fejedelem neveltetésével kapcsolatban, hogy az étkezések alatti
hangos szellentés kerülendő.

Egon Friedell írja, hogy a káromkodás, böfögés és szellentés
olyan általános volt abban a régi korban az asztalnál, hogy szinte tudomást sem
vettek róla.

De nemcsak a világi hatalmasságok környezetében, hanem az
egyházi intézményekben is kétségbeejtő erkölcsi állapotok uralkodtak.

Hiába rendelték el a pápák az egyházi vizsgálatokat, voltak
olyan kolostorok, melyeknek egykori pöcegödrében csecsemőcsontvázakat találtak
a gyakori abortuszok, vetélések következtében.

Mégis ostobaság lenne ezért a hitet vagy az egyházat
felelőssé tenni. Egyszerűen a korszak embere volt romlott, s ezt a romlottságot
a háborúk, a járványok, az állandósult fegyveres villongások, a világi
fejedelmek igazságtalanságai hozták a felszínre. Az egyház pedig a hatalmi viszályok miatt lassan azzá vált,
ami ellen küzdött.

S bár voltak tisztulási folyamatok, az egyre jobban
elhatalmasodó kalmárszemlélet, polgári álszenteskedés, arisztokratikus
önteltség és külvárosi romlottság nagyobb pusztítást hozott, mint a pestisjárványok.

A bordélyházak is olyan nagy számban voltak a városok
peremén, hogy a nők hiánya miatt a lánygyermekeket alkalmaztak. Egyetlen
korlátozó rendelet volt, hogy a lányok esetében a másodlagos nemi jelleget
vizsgálták.

Az utcák bűzösek és szemetesek voltak, ráadásul zajosak, és
esős időszakban járhatatlanok. Shakespeare korában állítólag a kikötőben legalább ötven
férfinek kellett összegyűlnie, hogy az utcai rablóbandák ne merjenek rájuk
támadni.

A mocskosszájúság mellett a viselkedésben is elborzasztó
formákkal találkozhatott a kor embere. A férfiak köszöntés helyett igen gyakran a nő
intim részeihez nyúltak, a férfiak pedig társadalmi állástól függetlenül is
egy-egy találkozáskor úgy viselkedtek, mint kocsmatöltelék matrózok vagy piaci
kofák.

A XVI. század legvégén a Globe-ban a színészeket vagy
megverték, vagy meglóbázták, az előadások alatt a színházi kádakat telehányták,
a felvonások közti szünetekben a férfiak gyakran ölre mentek, vizeletivással
döntöttek el egymásközti nézeteltéréseket, vagy egyszerűen így imponáltak nőjüknek.

A belváros felé vezető utakat egész állatcsordák járták be
nap mint nap, s az utcákra kiöntött ürülék az állati piszokkal keveredve
szemétdombbá tette a középkort…