Nyughass, lélek!
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok.
(J.A.)
A júliusi nap épp’ süllyedőben és a homályban
kicsit még a barna kerítésnek döntöm a hátam;
itt Pasarét, ott túl a Svábhegy sötéten int felém,
s gondolatban most nincs más, csak te meg én.
Gyarló vagyok: az ember nem láthatja önmagát,
s a kép, mit elém sodor elmém, meglehet: fonák.
Hittelek. Tán’ ma is hiszlek utolsó menedéknek,
(most látom csak, a parkban tűzliliomok égnek)
…de ma csupa kétség vagyok, gyötrő, nagy titok:
mert hiába hittelek, talán mégis ostoba vagyok…
Pedig készültem a nagy, horvát hegyekbe veled,
vártam a szavaidat, jól eszembe véstem a neved:
ha indulunk, kiérünk a zsivaj nagy forgatagából,
s nekünk az erdők, lombok, Duna és fény világol.
Tőled tudom, miként kell a cipólevest kanalazni,
s hol a teknősök hűsölnek a palló alatt: arasznyi…
A nyirkosan hűs erdőkben madárberkenye pirul,
s azt is meg tudom mondani, hogy hívják latinul;
lásd, a nyár gyönyörű… És minden csupa ékszer:
mindig rá kell csodálkozni, mert sosincs elégszer.
Békesség forr a fákon, utak hasadnak, fény hevít,
szavakat gyűjtünk és fényesítjük azok gyöngyeit.
Így terveztük. De vajon mi lesz e gondolat sorsa?
Maradt-e elég erő, akarat, akár csak egy morzsa?
Ki mondja meg, miért lett borús most homlokod,
s mi lesz, ha az eget fölöttem meglobogtatod…?
Lassan már kusza, esti kóc száll a budai hegyekre,
indulok haza, de elmélázom, hol vagyok? Merre?
Érzem, „bársony nesz inog”, az idő új napot érlel.
Mondd, hogy érjem be fél szívvel, kurta töredékkel?
Budapest, 2012. július 7.