A mézbe mártott orvosságot szívesen vesszük be. A mesébe öltöztetett bölcsességnek azonnal otthont ad a szív. A közel 2000 éves PHADROS római író mesél egy öreg anyókáról. A néni rőzsét szedett az erdőben s a vállán cipelte. A súly egyre nehezebb lett. Egyre görnyedtebben vitte. .. Egyébként is belefáradt már az életbe. Földre tette terhét. Leült. Fölsóhajtott. " Bárcsak jönne már értem a halál." - S abban a pillanatban megjelenik a Halál. " Itt vagyok, mit akarsz tőlem?" Megrettenve csodálkozott el az anyóka. " Miért is hívtalak? Ó, csak annyi, segítsd hátamra a rőzsét, hadd menjek tovább, haza..." Igen, ez mese, de mekkora bölcsességgel fejezi ki nem csupán az anyóka akaratát, hanem minden emberét: nem akarok még meghalni! Többféle ösztönünk mellett erős a vallási ösztön bennünk, mely kiáltoz, suttog, még élni akarok. Az anyóka éppen a halált kéri, hogy tovább vigye terhét haza... Ám Hamvas Béla író, eszme történész így kiált fel: " Egyszer vagyok, hogy örökké legyek! " Ahányan vagyunk, annyiféleképpen fejezzük ki a halhatatlan élet utáni vágyunkat. A szó mesterei, az érezések művészi megfogalmazói, írók, költők műveiből is hallik ez a suttogás, kiáltás. HORATIUS ( Kr.e. 65-Kr.e. 8.) írja: " Emléket hagyok itt, mely ércnél maradandóbb /.../ Meg nem halhatok én. Azt ami bennem jobb / sír se födheti már: átnövök az Időn, / nőve hírben. " " Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább. " DANTE (l265-l321) olasz költő "Vendégségben" című bölcseleti írásában úgy véli, hogy az élet végén a lélek két dolgot végez: " az egyik, hogy visszatér Istenhez, vagyis abba a kikőtöbe, amelyből elindult, ennek az életnek tengerére szállt. A másik dolog az, hogy megáldja a megtett utat, mert hiszen egyenes, jó volt az út... Teljes szívvel és igyekezettel kell az Istenhez megtérnünk." MICHELANGELO (l475-l564), akinek festményeit és szobrait ma is megcsodálják a Rómába utazó turisták, tisztába volt azzal, hogy művei nevét évszázadokra őrzik majd, ám mégis egyik versében írja: " Az életem futása véget ér. / Gyarló bárkám a tengeri viharból / Immár a közös kikötőbe tart, hol / Rosszat s kegyest a bíró számra kér. " Ecset, véső már nem boldogítja, ám kitárt karral várja őt az Úr. ARANY JÁNOS (18l7-1882) négy sorban írta le ösztöne súgta vágyát: " Életem hatvanhatodik évében,/ Köt engem a jó Isten kévébe,/ Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyettem más gabonát cserébe. " GÁRDONYI GÉZA (1863-1922) kérésére csupán két szót engedélyezett vésni: " Csak a teste." Egyik versében pedig arról vall, hogy a halál neki nem kivégzés, hanem: " egy ajtó bezárul itt lenn a földön, / s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen. " HAMVAS BÉLA (l897-l968) hazánk, kortársunk egyik legműveltebb gondolkozója levelekkel érintkezett barátaival. Az egyikben vallja: " Legmélyebb lényem nem kozmikus, hanem isteni eredetű, és nem kis világ vagyok, hanem kis isten. Fel kell ébrednem arra, hogy életem örök élet, és nem is tudok nem örökké élni." - Másik levelében olvashatjuk: " Az élet nem hatvan, nyolcvan év, hanem örök létezés, és nem úgy kell élni, hogy az ember a végén megsemmisül, hanem úgy, hogy ha még akarna sem tudna megsemmisülni." Mi elmerjük ugyanezt mondani? ......... Köszönöm az olvasó türelmét. Idézetek sorát olvasta, amelyekben az emberben élő ösztönök legmélyebbike szól. Elnémíthatatlanul. - Kérem, akár igenlően dobbant a szíve az olvasottakra, akár kétkedőn vagy tagadóan, olvassa el újra. (Ha másért nem, klasszikus szövegek.) Újra gondolva hallgassa meg saját benső hangját. Hiába próbálja elnémítani. Amint az egészséges ember önfenntartási ösztönét (enni, inni), sem az élet továbbadásának ösztönét, amelyhez társ kell, hogy új élet szülessék a jövőnek, nem képes ki írtani bensejéből, hasonlóan azt az érzéket sem, amelyet a bölcselök "sensus numinis"-nak neveznek, amely rásejt az Abszolút Titokra, személyes Isten, halhatatlan a lelkünk. Ez utóbbi elképzelhetetlen? Vajon elképzelhető világmindenségünk, sőt a tudomány által most felsejlő tény, hogy valamely multiuniverzum, több világmindenség csupán egyike vagyunk? Oly könnyű kimondani: nincs lélek, mert nem látta még senki. Vajon, bár "mérhető" az anyag, melyet tapasztalunk, de, hogy az önmagában mi, megmondta már valaki? Vallom, ami még most elképzelhetetlen, az létezhet, létezik, élhet és él. |