Tavasz van, lomha szárnyain a fény puha,
az ágakon sziszegve olvad el a jég,
de mintha egy régi ősz hagyta volna itt
szelíd és bronzszakállas, büszke-vén fejét.

Ilyen a férfikor, bágyadt és bús ragyogás,
mi nem csak embert, leginkább vágyat temet,
s ha verset írva néha napján elmereng,
titkon remél magának fényes érdemet.

De a tollam ma tétova, rideg s gonosz,
akár az élet, vagy még inkább a halál,
mely ujjaim közt homlokomra csikland,
mint éjeken a kerek álom, s rám talál.

Tavasz van, mintha minden könnyű lenne,
a tavasz is csak a rossz fejemet fújja itt,
és míg megyek haza, az eső mártja
a nap tüzébe százezernyi ujjait.