A Szomorúság bohóca

Talán Hegel mondta, hogy a nagy ember is kicsiny az inasa szemében, de az kétségtelenül igaz lehet, hogy a nagy író közönséges lehet a szolgájául szegődött bértollnoka előtt.
Általában a nagyemberek mellett mindig megtalálhatók a kisemberek, a nagy műről pedig kiderül, hogy mennyi kicsinyesség, elcsent ötlet, hétköznapi szenzáció ihlette. A Rómeó és Júlia, az Othello, a Hamlet vagy Macbeth története újsághír, hallomás, legenda vagy mese alapján került a nagy Shakespeare-hez, aki mindezeket zsenijével korszakok feletti művé növesztette.
ÉLs akkor még nem szóltunk a Lear király örökérvényű meséjéről, mely sok európai nemzet folklórjának része.
Mégis korunk szereti a kisembert, az izgága ügyeskedőt, a debattert, a dilettánst, mert nemcsak a nagyember borzasztja el, hanem a nagy mű is. Erről szól Thomas Mann regénye, a Lotte Weimárban, s erről szól Mozart élete, akivel kapcsolatban három ember nevét is megjegyezte az utókor.
Pedig a Mozart művek leltárosa csak egy egyszerű hivatalnok volt, aki pedig befejezte a csodálatos Requiemjét, csak egy féltehetségű zenepedagógus. És olasz librettóinak szerzője egy hajnalig szeretkező, s reggel már miséző katolikus pap volt, aki zsidó hitről tért át a katolicizmusra. A mozarti alkotás lényege megtapasztalni az alacsony élet sava-borsát, hogy a végtelen zseni magas életté és még magasabb művészetté párolja a hétköznapiság szennyes levegőjét.

Hogy Duma-ra ez igaz-e mindez, nem célunk eldönteni, mindenesetre Dumas nélkül szürkébb lenne az ifjúi szív ábrándvilága.
Hogy Auguste Maquet nevét miért nem őrizte meg az utókor, az a könyvkiadó bűne volt.
De kis is volt ez az Auguste Maquet?
Valójában egy egyszerű tanárember, történelemprofesszor, ahogy a franciák nagyképűen a történelemtanárt nevezik.
a XVIII: század második évtizedében született ez a babitsos megjelenésű, túlságosan okos és talán fárasztó módon keserű ember.
Nem volt benne semmi különös, még szerethető sem, ahhoz túl becsületes és tisztességes volt, s még inkább kisigényű, de leginkább korlátolt.
De egy valamihez értett, ez pedig a szolgai alázattal történő adatolás és korlátolt fantáziával történő vázlatolás.
Dumas pére (apó vagy az idősebb Dumas) pedig a szürke vázlatrajzot olyan színezéssel tette naggyá, Auguste Maquet párbeszédeibe annyi szenzibilitást, mélységet és magasságot, finomságot írt, amennyit senki abban a korban.
Tele volt ötlettel, pátosszal, szenvedélyes kalanddal, fennkölt életérzéssel, melyet Dumas okosan felemelt a polgári semmitmondásból. Vagy egyszerűen a kukába hajított egész fejezeteket.
A napi négyszáz sor volt a kiszabott feladat, s Maquet ezt olyan pontosan teljesítette, akár egy patikus a gyógyszerek adagolását.

Tehát a nagy írók közelében mindig ott voltak a kicsinyek, a jelentéktelenek, s valljuk meg, a nevetségesek. Ennek a legsikerültebb példánya a vidéki történelemtanár volt, aki megjelenésében hivatalnok, szellemében íródeák, lelkében pedig egy nagy álmodozó. És a nagy álmodozó, bár van felesége, szerelmes lesz

Auguste Maquet sem a Monte-Cristóra, sem a Három testőrre és annak folytatásaira nem kerülhetett rá. A kiadó tiltakozott a társszerzőség ellen, s a kis Maquet névtelen senki maradt, aminek született.
Aztán elhagyja Dumas-t, önálló életet kezd, s kis álmokat szövöget a nagy íróságról.
Így hát Dumas híján írta ócska kis regényeit, kapott kitüntetéseket, s maradt a nagyember mögött egy lexikoni bejegyzés. Igaz, ma Párizs legelegánsabb temetőjében porladnak a csontjai, irodalomtörténészek nyomozzák, mit írt Dumas helyett, s még film is készül róla. Igaz, az irodalomtörténészek legyintenek rá, csontjai pedig csak csontok, az élet eldobható kellékei.
Ma már úgy látjuk, a világban vannak a Dumas-k és a Maquet-k, s mindenki eldöntheti magában, hogy ő melyik archetípus.
Dumas-k és Maquet-k mindig is lesznek, s a Maquet-k a középszerűek védőszentjeivé válnak, és velük a középszerűek elmélkedhetnek azon, hogy milyen vacak és igazságtalan az élet.

Akik majdnem óriások lettek…

Az irodalomtörténet és az utókor mindig igazságtalan azokkal, akik nem teremtettek új korszakokat, nem építettek szavakból katedrálist, esetleg nem nyitottak ki zsenge és érzelgős szíveket.
Pedig ezek a méltatlanul elfeledett írók sokszor különbek, mint a közönség kedvencei vagy a literatúra történetének felmagasztalt kegyencei.
Ma már kevesen ismerik a magyar lótuszevő korszak három szorgalmas költőjét, Radó Antalt, Szász Károlyt vagy Ábrányi Emilt.
A három közül is Ábrányi az, akit nemcsak elfeledett a jelenkor, hanem a feledés előtt még ki is gúnyolt.
Ábrányi lett az Ady-nemzedék előtt a középszerűség faragott szobra.
Az Ábrányiak híres família szülöttei, a híres költő 1850-ben született, s mindent megtanult Aranytól, Petőfitől, s a Kiegyezés nagy művével együtt nőtt nagy költővé.
Aztán jött a friss, franciás és romlott nemzedék, s Ábrányi hirtelen egy nevetséges, torz és ügyetlen költő lett. Pedig nagy formakészséggel írt, de életműve olyan lett, mint a kora. merev, túlságosan fennkölt, szónokias ás avítt.
Mégis Ábrányi volt az, aki az első és mindmáig egyetlen Byron Don Juan fordítását adta, s majdnem méltó lett a hatalmas terjedelmű és óriás költeményhez. És Ábrányi lefordította Byron Manfrédját, ezt a filozofikus tragédiát, a szellemvilág ősi nagyságát megidéző misztériumdrámát, mely egyszerre szép és vigasztalanul keserű.
És ott van a virtuóz és példátlan sikerű Cyrano de Bergerac, mely ábrányisan avíttsága ellenére meghódította az európai színpadokat.
Szász Károlyról manapság is elismerő hangon beszél a tudományos irodalom. Míg Ábrányi világias volt, hiszen országgyűlési képviselőségig vitte, addig Szász református püspök lett, tanár és esztéta, igazi polihisztor, Arany János tanártársa Nagykőrösön.
Komor, nagyszerű szellem volt, aki tucatnyi nyelvet értett, birtokosa volt az egész világirodalom mindenféle műformájának. Lefordítja a lefordíthatatlannak tartott Nibelung-éneket, Tennyson hatalmas Király-idilljeit, Goethe költeményeinek javát, Dante teljes Isteni színjátékát, melyet babits is felhasznált saját fordításánál. És fordít perzsa költőket, franciákat, németeket, angolokat, féltucatnyi Shakespeare-drámát és tucatnyi Verne-regényt. Műve húsz vaskos kötetben fér el, s minemellett megírja az eposz történetét két kötetben alapos tudományossággal, de némi száraz és okoskodó önhittséggel.
Hosszú és sikeres élete adatott ennek a nagyszerű műfordítói lángelmének, akiről a legjobb rosszat mondhatjuk el, műfordításaiban messze felülmúlta saját költészetét.
Radó Antal volt a legfiatalabb hármuk közül, de művészete nagyban hasonlított Ábrányi és Szász művészetére.
Radó Roder néven látta meg a napvilágot, a család régi zsidó család.
Hatalmas műveltségű férfiú volt, az összes európai nyelvet értette, mellette Firdauszi kedvéért perzsául is megtanul.
Leginkább az olasz irodalom fordítása terén ért el nagy eredményeket, lefordítja Leopardi összes versét, Dante Pokol című művét. Két kötetben dolgozza fel az olasz irodalom történetét, s monográfiát ír Dantéról. De egy kötetnyit fordít a legjelentősebb francia és angol költőkből, valamint Musset költeményeinek nagy részét bemutatja a magyar olvasóközönségnek.
Verselmélettel is foglalkozik, a magyar rímről több munkája is megjelenik, bár ezeket Horváth János megsemmisítő támadások alá vetette.
Mindenféle kitüntetéssel elhalmozzák, ahogy Ábrányit és Szászt is.
Mégis a tragikus halál osztályrészesévé ő vált egyedül. 1944 őszén mérget vesz be, s a méreg hatása alatt kitámolyog az utcára, s ott hal meg. Holttestére másnap lelnek rá.

Mindhárman az irodalom mellékszereplőivé váltak úgy, hogy koruk legműveltebb emberei voltak. Fordításaik egy évszázaddal vitte előbbre a magyar fordításirodalmat, s ezért feláldozták saját művészetüket. Művészetük legnagyobb tragédiája az lett, hogy egyikük sem emelkedhetett zsenivé. Mindhárman megmaradtak szorgalmas és rendkívüli tehetségű és alaposságú tollforgatókká.