Erdélyi
körutazás

Erdélyország… mióta az eszemet tudom, szerettem
volna eljutni ide, ősi, magyar földre, látni a tájakat, városokat, falvakat,
beszélgetni az emberekkel… erdőkben sétálni, ahol Tamási Áron Ábelje sétált, és
könnyes szemmel nézni a hegyeket, ahogyan Wass Albert nézte…

Erdély. Csodálatos volt ez a nyolc nap, amit ott
tölthettem – negyvenöt diákkal és négy kollégával, valamint a sofőrünkkel –
csodálatos, felemelő, ám egyben kicsit szomorú is. Néha nagyon is szomorú.

Élményeket szeretnék megosztani a kedves olvasóval –
kihagyva azt, ami nem köthető az utazáshoz – pozitív és negatív élményeket,
érzéseket egyaránt. Egyfajta szubjektív útinaplónak szánom írásomat: aki
olvassa, talán kedvet kap arra, hogy megnézze elrabolt vidékeinket, tájainkat,
aki pedig már járt arra, az vágyakozzék arra, hogy újra visszatérjen. Bár aki
igaz, magyar ember, azt úgyis visszahúzza a szíve…

„vannak
vidékek viselem

akár a bőrt a testemen

meggyötörten is gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül”

Jártam már elcsatolt területeken, kisgyerekként,
Nagyszalontán még a Ceausescu rendszerben, és csak annyi maradt meg kis,
tízéves fejemben, hogy nyomor. Bűz, piszok, nyomor, elkeseredett emberek, akik
kérdezték, van-e kávénk, vagy rágógumink, és nem értettem, édesanyám miért volt
oly komor… nem értettem, hogy egy „Jozef Varga” feliraton miért kezdett el
káromkodni. Azóta tudom, persze.

Jártam később, igaz, csak vonaton, tizennégy évesen egy bulgáriai
jutalomüdülésen. Románián át mentünk, és akkor már azért volt némi fogalmunk,
hogy mi is a helyzet. Lett is hamarosan élményünk: féltéglákkal dobálták meg a
vonatot – az egyik épp az ablakom alatt csattant, ahol kinéztem – más
alkalommal, egy helyen, ahol megálltunk, egy cigány kisgyerek szólt be az
ablakon, hogy „cigarett!” – én intettem neki és mondtam, hogy nem dohányzunk,
erre röpült is a fejem mellett a hatalmas kődarab… a reflexeim jók voltak, hál’
Istennek. És akkor még nem értettem, miért bántanak minket? Nem értettem, hogy
amikor vizsgálták a határon a vonatkerekeket, valamelyik társunk vicces
megjegyzést tett, hogy „pumpálják a kereket!”, s erre egyik kísérőtanárunk
alaposan leosztotta a srácot, hogy ne poénkodjon…

Most már értem tanárunk ijedségét, hiszen akkor 1985-öt írtunk. De akkor nem
tudtam felfogni.

Átéltem itthon a forradalmat, ki akartam menni
segíteni, édesanyám nem engedett el – így hát gyűjtöttem élelmiszert,
könyveket, és elküldtük. Senki se nézte, ki kapja, senki se írta rá a
csomagokra, hogy kinek szól… tudtuk, láttuk a TV-ben, hogy szükség van rá. Egy
barátom, erdélyi magyar srác részt vett a forradalomban. Nem igazán akart róla
beszélni, egyszer, nem csekély mennyiségű bor után kérdezte meg tőlem, hogy
szerintem elfér-e két ember egymáson az úttesten úgy, hogy a járdaküszöb
teljesen eltakarja őket? Mondtam, Osi, ne marháskodj már, ez lehetetlen… Mire ő
csak annyit mondott: „Lehetetlen? Hát, ha géppuskából lőnek rád, hidd el,
elfértek…” Osi elmesélte azt is, hogy egy szekus kocsi csapott rajtuk, és ők –
székelyek, magyarok, átállt román katonák csak lőttek és lőttek… a kocsi
megállt végül, s amikor kinyitották az ajtót, csak a vér folyt ki…18 éves
voltam akkor, és mint naiv, ifjú lélek, bíztam abban, hogy lesz megbékélés.
Aztán nem lett…

Illetve valahol igen. Volt, aki eltévedt Erdélyben,
éjszaka volt, azt se tudták hol jártak – az 1990-es években járunk – és megállt
nekik egy román Dacia kocsi. Jól-rosszul megbeszélték, merre szeretnének menni,
és a román ember intett nekik, hogy kövessék. Órákon át mentek mindenféle ócska
utakon, sötétben, a magyar család már rettegett, hogy mi lesz ebből, mire
célhoz értek. A magyarok megköszönték a románoknak a segítséget, mire a román
ember megragadta a magyar kezét, és tört magyarsággal elmondta: „Sose
felejthetjük el, amit maguk, magyarok tettek értünk a forradalom idején… ez a
legkevesebb, amit tehetünk önökért.”

Aztán jött a marosvásárhelyi mészárlás, a feltüzelt
zsil-völgyi bányászok és a tanulatlan, analfabéta román parasztok vascsöves,
láncos őrjöngése, ahol meghalt öt ember és fél szemére megvakult Sütő András
író…

Szomorú bevezetés, tudom. De kellett ennyi, hogy
megérthesse az olvasó, miért is mentem előítéletekkel Erdélybe, jelenleg
román földre.

Amikor átléptük a határt, Partiumba érkeztünk – ugye
jóval több területet csatoltak el tőlünk, nem csak Erdélyt – és bizony vagy
másfél órás csendes depresszióba süllyedtem. Idegesített a Satu Mare, OradeaCluj,
és a többi tábla, hogy ősi, régi magyar helységnevek románul szerepelnek…
Egyébként ez az élmény végigkísért. Sokan ismerik a dákó-román kontinuitáselméletet,
amely egyébként egy tudománytalan ostobaság, de a románok sose mentek a
szomszédságba egy kis történelemhamisításért, ha az érdekük úgy hozta…
mindenesetre a helységnévtáblákkal kapcsolatban csak annyit tudok megjegyezni:
vagy lefordították a magyar nevet románra – persze, ha a helység nevében
szerepelt a székely, vagy a magyar szó, azt gondosan kihagyták – vagy
egyszerűen románosították a magyar nevet. Ennyiben ki is merült a
kreativitásuk… ennyit az ősi román földről…

Elérkeztünk Királyhágóra, ahol első, erdélyi
pihenőnket tartottuk. Igazából ez Erdély kapuja, egy csodálatosan szép, zöld,
erdőkkel borított szoros, mi pedig ebben gyönyörködhettünk a megállóból. Alant
a völgyben tipikus erdélyi házak, szénaboglyák álltak. Friss levegő, szellő, és
valami szívet megremegtető látvány. Az ember torkában meg csomó… annyira szép.

A következő, amin elnyílt a szám és kidülledt a
szemem, Bánffyhunyad volt – de nem jó értelemben… Utca hosszat kétoldalt
befejezetlen, undorítóan giccses paloták álltak, nagy részük befejezetlenül. Némelyik
palota 110 szobás! Rikítóan ronda, gusztustalan a csillogó, csicsás
bádogtetőkkel, csiricsáré színű falakkal. Ami különösen elképesztő, hogy a
tulajdonosok – a helyi gáborcigányok és az oláhcigányok – a környéken lévő,
vagy a félkész paloták mögötti putrikban laknak… náluk ez a státusz szimbólum,
minél nagyobb és giccsesebb palota, amiben lakni ugyan nem lehet, befejezni nem
tudja meg fenntartani se, de jó eldicsekedni a szomszédnak, hogy az övé nagyobb
és rondább… Csak elrettentésképpen teszek be egy képet.

Kalotaszentkirály. (Zentelek) Mesefaluba érkeztünk.
Magyar házak, feliratok, székely kapuk, magyar szó fogadott bennünket. Kedves
kis falu, megkapó az egyszerűség, a tisztaság, a rend. A hölgy, aki fogadott
bennünket, elvitt minket a helyi fatornyos református templomba. A templom
nevezetessége többek között a kazettás mennyezet. Kétszáz, kézzel festett
kazetta, és mindegyik más mintájú! Elképesztő látvány, és elképesztő munka! Az
Úr asztala felett egy több mint harminc éves harang csüng, búzából fonva – a
helyiek ajándéka a templom számára. És itt ért az első, erdélyi nyelvi
élményem: az előadó hölgy bemutatta a kalotai „varrottasokat”, azaz a gyönyörű,
fehér vászonra, pirossal hímzett terítőket a templomban. Megkérdeztem, hogy a
„varrottas” szó mellett használják-e a „hímzés” szót, illetve van-e valamilyen
különbség a két szó jelentése között. Azt a választ kaptam, hogy ismerik a
hímzés, hímzett szavakat, de nem használják. A két szó jelentése között
egyébként semmi jelentésbeli különbség nincsen.

Persze bejártuk a falut is, az emberek közvetlenek,
kedvesek, előre köszönnek – már ha nem előztük meg ebben őket, elvégre mi
voltunk a vendégek, és tudni illik, mi illik. Átgázoltunk a Kalota patakán –
igen, a patak szó itt pataka (újabb nyelvi gyöngyszem, ezért is imádtam
Erdélyt), majd almapálinkás fogadtatás a házigazdáknál. Errefelé hiába is
keresne az ember barackpálinkát, csak szilva, alma és áfonya van. Az éghajlat más
kicsit, ugye…

A kocsmában is zajlott az élet, nagyon sok magyar
vendég volt, örültünk is egymásnak. Közben igazi idill volt, ahogy a tehenek,
bivalyok és egyéb kérődzők kényelmesen ballagtak a falu főutcáján, az egyik
boci jó étvággyal ropogtatta a füvet a kocsma kapuja előtt.

Kalotaszentkirály egyébként mostanában felkapott
turisztikai központ – joggal. Erdélyi körutazáshoz kiindulópontként is
tökéletes. Van panzió, lehetőség családoknál szállásra, ahol nagyon finom
reggeli mellé tiszta, rendes szobát kapunk és hihetetlenül kedves
vendégszeretetet. A magyaros vendégszeretet sem gyenge, de a székely, pláne, ha
tudják, hogy honnan jöttünk…

És a reggeli. Nem „tápos” disznóból lett a szalonna, Pista, a vendéglátónk
szerint, hát, én nem szoktam reggelizni, de most belaktam alaposan… és olyan
vinetát ettem, amilyet csak a székelyudvarhelyi sógornőm tud készíteni! Sokan
nem ismerik ezt az ételt, pedig nagyon finom, egészséges és különleges: a tűzön
megsütött padlizsánt nagyon apró darabokra vágják, amíg pépes nem lesz,
ízesítik sóval, borssal, hagymával, fűszerekkel. Kenyérre kenve fogyasztják,
télire is le lehet fagyasztani. Gasztronómiai különlegesség, ami viszont
roppant egyszerű.