Nyársirató
tetszhalott lettem, magamnak árnyéka,
vágyom, de meghalt a sok nyári portéka,
s a naptár már szeptember nyolcat mutat…
Komor napok kondulnak és ülnek felettem,
megrövidült a nappal - érzem csüggedetten.
Magamra gondolok, s amit látok, sírkamra:
így gondolok a közelítő, szörnyű hat hónapra.
Bezár engem az ősz rideg, sötét börtönébe,
nincs nyári pompa, fakul Buda ékes fénye -
szelídből így leszek dacos, undok gazember,
hisz’ nem élhetek e sok halott förtelemmel.
Mert most meghal minden és mindenki,
- először én magam -,
hideg vagyok, borús és olyan otthontalan…
Hová lettetek forrón égő nyári vasárnapok….?
S hogy lehet, nélkületek még mindig itt vagyok?
A dél meleg, de hűvös a szeptemberi éj – őszies,
és félálomban hallom, fülembe súg: „...siess…!”
…elmélázom e nekem szóló személyes kis jelen,
s ébren ott sétálok a Duna parti, finom fövenyen.
Életem tengelye az, mi ősszel s télen meghasad,
előbb csak fuldoklom, később feladja a garat,
s ha volna még erőm, bizony megkérdezném,
bármilyen halkan, vontatottan szólna a refrén:
„Miért? Miért, hogy bennem csak nyári tűz ég?
És miért, hogy szeptemberben megöl e hűség?”
De válasz nincs, sosincs - hiába várom egyre,
csak szűkül és szűkül az előttem álló mezsgye,
egész lényemet átfújja az őszi, vacogtató hideg,
míg végül belátom, nincsen értelme semminek…
Hát eljött újra a fojtó, gyűlölt hangulat:
a naptár már szeptember nyolcat mutat…
Budapest, 2012. szeptember 8.