Erdélyi
körutazás - városok

Szép kincses
Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet,
nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet
Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél
fog fúni a Kárpátok felett!

Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál…”

Tikkasztó hőségben indultunk el otthonról, abban bíztam,
hogy Erdélyben hűvösebb lesz kicsit, hát, nem volt hűvösebb. Még a hegyek
között is nagyon meleg volt, teljesen feleslegesen vittem bakancsot, meleg
ruhát. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki Erdélybe utazik, az elégedjen meg egy
rövidnadrággal meg néhány pólóval – az időjárás alaposan megtréfálhatja az
embereket…

Kalotaszentkirály után mélyebbre haladtunk Erdély szívébe,
Kolozsvárra. Kolozsvár, az „ősi dák, azaz román város, ahogy a neve is mutatja”
mondogatják előszeretettel a románok. Hm. Kolozsvár románul Cluj (Napoca). Cluj
kiejtése magyarul nagyjából”kluzs”, napoca jelentése pedig vár… Miről is
beszélünk?

Kolozsvár kétségtelenül Erdély történelmi központja és
legjelentősebb városa, emellett kiemelkedő kulturális központ: két színház, két
opera, tizenegy felsőoktatási intézmény és számos középiskola található itt.
Amire pedig büszkék lehetnek nagyon a kolozsvári magyarok: itt született az
igazságos Mátyás Király és Bocskai István fejedelem, valamint a város volt a
bölcsője az unitárius vallásnak.

Rövid ideig voltunk Kolozsváron, így kevés fért bele a
nagyon sok látnivalóból. De nagyot dobban a magyar ember szíve, amikor ott áll
Mátyás Király szülőháza előtt! Megkoszorúztuk a magyar nyelvű táblát is, és nem
kis fintorral olvastam a román, illetve angol nyelvű táblát mellette, mely
szerint „The Romanian Matthias Corvinus is considered the greatest of all
Hungarian kings” – vagyis a román
Korvin Mátyás a legnagyobb valamennyi magyar király között… Valóban, egyik
nagyapja, Iancu de Honedoara őse erdélyi vajda volt, aki tényleg román
származású volt – ennyi elég is volt a románoknak egy kis
történelemhamisításhoz. Hogy a többi felmenője magyar volt? Ugyan már, kit
érdekel az…

A monumentális Szent Mihály Katedrális kihagyhatatlan,
csodaszép szobraival, ablakaival, szószékeivel és oltárával… A brassói Fekete
Templom után Erdély második legnagyobb gótikus temploma. Még a gyerekek is
átérezték a hely szellemét, csendben, tátott szájjal nézelődtek.

A város főtere is óriási élmény volt. Hatalmas és lenyűgöző,
tiszta, rendes és barátságos. Meglepő volt, hogy milyen szépen rendbe volt
rakva, igazi európai város benyomását keltette. Ajánlatos vigyázni a
szökőkútnál: alaposan megtréfált egyszer, miközben fotóztam, galád módon
megindult éppen alattam… nem esett végül is rosszul a nagy melegben, de azért
kapkodtam a levegőt egy ideig.

Szerencsére a bántó és rikító román sovinizmus durva
megnyilvánulásai jórészt ma már a múlté… a magyargyűlölő Funar polgármestersége
alatt a teret ellepték a mindenféle méretű román trikolórok, ma már ízlésesen
vannak elhelyezve. Itt mindenképp meg kell említenem egy pozitívumot: noha
bánt, el kell ismernem, a románok nem szégyellik románságukat; a nemzeti
lobogójuk mindenütt látható volt. Nem úgy, mint nálunk – nem egyszer megkapja
idehaza az ember, ha magyar színeket hord, vagy magyar zászló van a házán, hogy
„magyarkodik”. Nem hinném, hogy ott létezne olyan szó, hogy „románkodik”, s ha
lenne is, és valaki használná, hát nem vagyok biztos abban, olcsón megúszná…

Fadrusz János Mátyás szobra elképesztő látvány. Sokszor
láttam már fényképen, de ott állva előtte jön rá az ember, hogy micsoda
hatalmas alkotás ez a szobor! Idén október 12-én lesz 110 éves a mű. A négy
mellékalak szintén a magyar történelem jeles képviselői, a Fekete Sereg
vezérei: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Báthory István és Szapolyai István.
Büszkeség töltött el a szobor talapzatánál állva, és elgondolkoztam: a mi régi
és szép, kulturált Erdélyben az bizony mind magyar és egy se román… Ne essék
félreértés: nem állítom, nem is állíthatom azt, hogy a románok nem alkottak
maradandót. Természetesen alkottak, hiszen közöttük is éltek, élnek nagy
művészek, építészek. De Erdélyben vajmi kevés alkotást láttam román kéztől, ami
említésre méltó, azok többsége is román soviniszták, ultranacionalisták szobrai
voltak, amivel önigazolást adhattak maguknak, a magyarokat pedig
bosszanthatták… Persze mindez nézőpont kérdése: számukra ezek szabadságharcosok
voltak, számunkra pedig nem egy esetben pusztán tömeggyilkosok.

Még egy szobrot sikerült megtekintenünk, méghozzá Sárkányölő
Szent György lovas szobrának másolata. Az eredeti 1373-ban készült és jelenleg
Prágában található. Elgondolkoztató, a szobrot megnézve, hogy a 14. században
valóságos technikai bravúr volt a szobrot elkészíteni…

Következő állomásunk Marosvásárhely volt, ami már sajnos nem
a székely főváros, mert több a román az erőszakos betelepítéseknek köszönhetően.
A város határában döbbenet: iszonyat szmog fogadott minket, azt hittem ez lepi
be a várost, de szerencsére nem, ez csak az ipartelep volt. Gőz, füstköd… a
ceausescui rendszer undorító hagyatéka: mindent tönkretenni és elcsúfítani, ami
szép, és főleg magyar…

Maga a város gyönyörű szép, mármint a belváros. Megnéztük a kultúrpalotát,
ami maga egy csoda volt, a falak, a mennyezet, a magyar képkiállítás, a
koncertterem – ahol Bartók is koncertezett – szerintem annak is nagy élmény,
aki különben nem szeret múzeumba járni. Éppen restaurálták egyébként, így néha
drótokat, munkásokat és kalapácsokat kellett átlépni. Nagyon kedves magyar
idegenvezetőt kaptunk, aki részletesen és érdekesen elmondott mindent. Számomra
a legszebb a Róth Miksa műhelyében készült festett ólomüveg ablakok voltak:
gyönyörűen kidolgozott, művészi figurák, mind egy-egy erdélyi balladát, vagy
nagyjainkat elevenítették meg. A szemközti toronyba való felmászás igazi kemény
túra volt, azt hittem sose lesz már vége a lépcsőknek, de a panoráma megérte!

Ott a toronyban beszélgettem egy kicsit az idegenvezetővel,
aki szomorúan és némileg lemondóan mesélte, hogy a román polgármester egy
tanulatlan román cigányt tett meg igazgatónak – a magyar Kultúrpalota élére!!! –
aki magyarul sem tud… végzettsége sincsen. Láttunk már ilyet idehaza is…
mindenesetre érdekes lesz, ahogy ez az ember megszervezi majd a – főleg magyar –
csoportok látogatását és idegenvezetését…

Ezután volt egy kellemetlen élményünk, a város után 10 km-el
láttunk a túloldalt egy balesetet, épp mondtuk, remélhetőleg semmi baj nincs, amikor
egy rendőr integetett a túloldalról. A sofőrünk nézte is, hogy mit akar, végül
megállt. Elénk bevágott egy rendőrautó, kiszállt egy román rendőr, és kezdődött
a cirkusz. Üvöltött, mindenbe belekötött. Elkért minden papírt, a gyerekek
biztosítását, a tachográfot, 15 ezer lejes és 3 ezer euros büntetésről
üvöltözött. Közben megállítottak más buszokat is, románokat, azok öt perc múlva
mehettek. Két cigány prostituált meg a zsaruk szemeláttára árulták a „bájaikat”,
nekünk is ajánlatot tettek, többnyire olyan szavakkal, amik nem irodalmi
portálra valók… ez cseppet sem zavarta a helyi karhatalmat, a két „tündérke”
nyugodtan végezhette a „munkáját”…

Végül azonban – 45 álldogálás után a negyven fokos melegben –
kegyeskedett elengedni minket…

Központi szállásunkról, a Bucsin-tetőről, másnap mentünk Székelyudvarhelyre,
előtte megálltunk Szejkefürdőn, Orbán Balázs emlékművénél. Orbán Balász többek
között arról nevezetes, hogy hat év alatt szekéren beutazta egész Székelyföldet
fényképezőgéppel, és elkészítette a Székelyföld leírása című művét (1873). 12
gyönyörű székely kapu vezetett fel síremlékéig, mindegyik más és más stílusú,
amelyeket a tisztelők emeltek. Udvarhely nagyon kedves kis város, mindenhol
magyar felirat, magyar beszéd, a város 97%-a magyar. Kis parkban álltunk meg
először, hírességek szobrai vettek minket körül, Csaba királyfi, Nyírő, Wass
Albert, stb. Wass Albert neve persze nem szerepel – azt aligha engedték volna a
román hatóságok – a neve helyett a „Bujdosó székely hazatalál” felirat
található. Székely furfang…

A Márton Áron téren található Vasszékely szobra szintén szívszorongató látvány
volt: hatalmas, puskáját botként emelő székely katona… első világháborús
emlékmű – amelyet a románok természetesen tönkretettek, de felújították – a székelyek
egyik zarándokhelye. Talapzatán a felirat is szívbemarkoló:

„Gyopárt a Hargitáról hozzatok,

A székely hősök halhatatlanok.”

Utazásunk ötödik napján látogattunk el Segesvárra. Nem volt
olyan nagy élmény, mint amire számítottam, de ez nem a hely hibája. Segesvár előtt
Fehéregyházán álltunk meg, ahol megnéztük az ottani Petőfi-múzeumot. Rendkívül
érdekes eredeti kéziratokat, képeket, információkat találhattunk, és egy nagy
terepasztalt, amely ábrázolta Petőfi valószínű elestét. Némileg bántó volt a
román sovinizmus jelenléte, hiszen nem bírták kihagyni a számukra hős,
számunkra tömeggyilkos Avram iancu dicsőítését… (számomra – hiába hisz valaki
abban, hogy jó és hasznos, amit tesz – ha ártatlan civileket mészároltat le
ostoba, tanulatlan parasztokkal, az bizony gonosztevő…) Megkoszorúztuk a
múzeumkertben található emlékművet és akkor indultunk Segesvárra.

A város valaha virágzó szász központ volt, most már alig élnek benne szászok, és
magyarok is talán csak 20 százalékban. Ronda kockaházak, lepukkant belváros,
amin látszik, hogy valaha gyönyörű volt. Mindenesetre a vár, a középkori
városrész nagyon szép, igényes, tiszta utcákkal, épületekkel. A torony sajnos
zárva volt hétfő lévén, de a többi is nagy élmény volt. Mint említettem, nem
volt olyan szép élmény, mint amit vártam – nyilván Petőfi szelleme is
hozzájárult – de szomorú volt az a tény, hogy alig-alig hallottunk magyar szót…
A város nagyon elrománosodott. Ez látszott a szeméthegyeken, a balkáni
állapotokon. Szomorú volt látni és tudni, hogy ez a gyönyörű, egykor virágzó
szász város mára bizony középszerű, félig kihalt, félfalusias valamivé vált…
Igen, a hajdan félmilliós szász közösségből talán ha húszezer maradt Erdélyben…
Még a Ceausescu rendszer alatt rengeteg szász vándorolt ki Németországba –
miután rengeteg pénzt fizetett a német állam a kivándorlási engedélyekért – és a
90-es évek elején a maradék szászok is ott hagyták 700 éves életterük
helyszínét...

Kellemetlen élmény volt, hogy amikor be akartunk ülni egy
sörözőbe, és megkérdeztük a hölgyet, hogy van-e wifi, ő hirtelen nem tudott
magyarul… nem zavartattuk magunkat, leültünk, majd tíz perc múlva rendelhettünk
is – hatalmas tömeg volt, rajtunk kívül voltak hárman – de hideg csíki sört
kaptunk, ami talán a legjobb Erdélyben.

Apró mementó a Drakula őrület. A románok ismét tanújelét
adták annak, hogy a történelemhamisítás simán belefér, ha egy kicsit a saját
nemzetük fényezéséről van szó… Drakula gróf kitalált személyiség, Abraham
Stoker angol író alkotta meg a figurát 1897-ben. Egyébként azért helyezte a
helyszínt Erdélybe, mert az eredeti helyszín túlságosan emlékeztetett egy,
korábban megjelent műre… Mindenesetre Drakula gróf történelmi háttéralakja Vlad
Tepes, havasalföldi vajda volt, aki kétes hírnevet szerzett magának kedvenc
kivégzési módszerével: a karóbahúzással. Mátyás király egy időre börtönbe is
záratta a szadista vajdát, amikor a szászokat kezdte tizedelni ezzel a
módszerrel.

Lényeg, ami lényeg: Vlad Tepesnek soha, semmi köze nem volt Drakulához – talán annyi,
hogy apja a Zsigmond király által alapított Sárkány-rend (Dracul) tagja volt.
De a románok büszkék erre. Nem tudom… én nem lennék büszke egy ilyen szadista
vadállatra. És bizonyos, hogy nem erőltetném a történelmileg teljesen hamis
ostobaságot, mely szerint Drakula erdélyi vajda volt… Persze mindez jó üzlet,
hiszen az igénytelenebb, és a történelemhez nem konyító turisták boldogan
vásárolják a vámpírfogakat, a művéres gyertyát, Drakula vélt rémtetteit
ismertető könyveket, és így tovább…

Számomra sokkal horrorisztikusabb volt a segesvári bekötőút
mentén található Petőfi-emlékmű… Valóságosabb és szörnyűbb. Petőfi
feltételezett elestének helyszínén található az emlékhely, amelyet meg lehet
koszorúzni – ha elég bátor az ember… ugyanis – nyilván „teljesen véletlenül” –
egy kamionmegálló mellett áll az emlékmű. Életveszélyes, és meglehetősen
undorító: kosz, mocsok, használt óvszerek, ürülék és hasonló „termékek”
hirdetik a románok fejlett, és EU-konform politikáját…

Folyt. köv.