A mi szeptemberünk
a Duna szabdalt-fényű tükre fölött,
az idő mellém ül vétkeit meggyónni,
vagy tán ott áll régi padunk mögött… -
halk türelem terelgeti bennem az estét,
még a zaj is csenddé békül,
és fehérré forr a szökőkút habja,
ha visszagondolok a napra,
amikor hozzám egészen közel ültél…
Eltelt egy újabb év,
zöldbe szőtt harmat lepi már újra a tájat,
opálos ég fekszik a gyepre,
és már alig fáj ez a versbe írható bánat.
Ha nem fáj, csak azért nem,
mert a szél nem fújt el a csillagok hamujával,
- bár mind csonkig égtek -,
de életben tartalak
dacos kitartással - ameddig élek.
Emlékszel, mikor válni kellett…?
A pillanat hirtelen állóképpé torzult,
- úgy éreztem, semmim nem marad -,
és az estbe billent szürkületben
megállt a felhő az egekben
ahogy szívverésem lassult, majd elakadt;
…mint köd, ha elgurítja a lenge szél:
felhőidomító konoksággal
rongyos, megvakult csillagok felett szállnék,
ha Te nem lennél…
Lassan megsimít az őszi ég hűvöse
a holdtalan homályban,
szivárogva enged az alkony az éjszakának
és árnyak hada gyűlik már köröttem,
- tipródik bennem a nemrég - ,
míg lent a rakparton
a lépcsőt sárossá öleli az uszadékos ár,
és most szelíd bánatom elfojtott haragjával
magányom zord méltósága fáj…
… így talál rám
a csillagoltó reggel,
és a fejem alá igazított halál.
Budapest, 2005.szeptember 18-19.